Atakám

Kedves Olvasó! Mielőtt belevágna Atakám történetébe, kérem, vegye figyelembe, hogy egy olyan ember életéről olvas, akit magával ragadott a misztika örvénylése. Az a misztika, amelynek felbukkanása nem gyakori jelenség a mai korban. Többnyire véletlenszerűen tör rá egyes emberekre, és rántja a szerencsés szerencsétleneket egy hétköznapi világon kívüli ősrengetegbe, egy lélekébresztő kétségbeesésbe. De Atakám kivételes ember volt, hisz őt nem maga alá temetett a misztika emberpróbáló zuhataga, hanem eleve a látomásokba született bele. A misztika és Atakám egyek voltak, így lelke számtalanszor megtapasztalhatta az isteni határtalanságokat. Nemegyszer megélte, hogy létezik az emberben egy olyan szakrális rész, nevezzük léleknek, mely túlmutat az elmén és a testen, és mely képes a látható és tapasztalható fizikai világtól elválva szárnyalni.

De nem a misztika rejtelmeibe szeretném bevezetni az Olvasót mindjárt az előszóban, hanem csak arra szeretném felhívni a figyelmét, hogy Atakám története távol áll a hétköznapi értelemtől, és levelei sem illeszthetők bele egyetlen ma működő szellemi irányzat szekértáborába sem. Ugyanis akit megérintett a misztika egyszer is, márpedig Atakám lelke az idő és az időtlenség között utazott szüntelen, az kérlelhetetlenül törekszik arra, hogy a földi világ előítéleteitől és lehatároltságaitól megszabaduljon. A misztikában fürdőző embert az olyan jelenségek, mint a vallási dogmatizmusok, az ideológiai előírások és a politikai irányzatok csak korlátozzák és terhelik, hisz mindig is egy hétköznapi életszemléleten túlmutató szikláról tekint a jelenségekre. Egy misztikus szeretne kitörni a világból, az ég felé venni útját, és ez irányú céljában a földi világ csak lehatárolja. Így az az Olvasó, aki olyan könyvre vágyik, amelyben az ember alkotta földi korlátoltságokat magasztalják, ne is kezdjen bele. Csalódni és bosszankodni fog. Nem fogja megérteni Atakám szellemét. Aki ellenben szeretne kilépni a földi béklyókból, az előítéletekből és az elmebeidegződésekből, a szellemi rögeszmékből és a politikai szekértáborokból, az ideológiákból és a vallási dogmatikákból, a kapitalista fogyasztói lázból és a liberális inkvizícióból, a polgári mókuskerékből és a történelmi kötöttségekből, annak nyugodt szívvel ajánlom. Szerintem nem fog csalódni. Ha nem is mindenben ért majd egyet barátommal, de talál olyan részeket, melyek miatt érdemes elolvasni a következő oldalakat

Kedves Olvasó! Kérem, olvassa jóindulatú és megértő szívvel a barátom életét és leveleit, és ha majd bele is botlik olyan gondolatokba, melyek szokatlanok, netán sértőek, bocsássa meg neki. Atakám egy másik világban élt, miközben a földön bukdácsolt vérző szívvel, így nem meglepő, hogy az Olvasó néha értetlenül és indulatosan tekint egyes gondolataira, de ilyenkor se felejtse el, hogy a barátomtól a legtávolabb állt mások megbántása vagy kioktatása. Ő csak sodródott, mint egy előkelő idegen, aki véletlenül keveredett az emberi világba. Ő csak elmerült az ésszel fenyegetőzők gyűrűjében, mint egy távoli bolygó lakója, aki a börtönben töltött éveit arra használta ki, hogy megírja véleményét erről a modernnek becézett, istenét vesztett világról. Így senki se értékelje többnek gondolatait, mint egy bukott ember utolsó villanásainak, mint egy halálba készülő földlakó gyónásának. Ha ekképpen tekint mondandójára, találni fog a sorok között vigasztalásokat.

Atakám gondolatai évről évre alakultak, egyszer megbékültek, másszor felforrósodtak, és az egyik utolsó beszélgetésünkkor – mielőtt elkezdődött volna a kálváriája – legnagyobb örömömre ismét régi önmagát adta. Teljesen átszellemült, mintha egy magányos szikláról beszélne az előtte elterülő szakadéknak, ahonnan ezrek visszhangoznák némán a gondolatait. Ez alatt a két óra alatt összefoglalta mindazt, amire élete folyamán a világgal kapcsolatban ráébredt, és amit később, a börtönből, levelek formájában megírt. Atakám azt állította, hogy a jelenkor nyolc ismérvvel rendelkezik. Ezek a következők: az Isten nélküli értelem, az anyagot hajszoló félelem, a korlátok nélküli ösztönerő, a liberális inkvizíció, a kapitalista majomlét, a vallásnak nevezett közjáték, a demokratikus gyűlöletkeltés és a szellemi hierarchiát nélkülöző nemzetgőz.

Aki átküzdötte magát a tragédia hullámain és a beletörődés árnyszigetén megmászta a sziklát, majd elidőzött néhány évet a magány rémületében, keresztülmegy egy belső metamorfózison, ahol ráébred, hogy a mai világ amennyire magabiztosan törtet, legalább annyira kiúttalan. Továbbá ráébred, hogy az emberi világ letért az isteni útról, hogy az ember elrontotta, amit Isten teremtett, hogy valaha az ember elbukott, bűnt követett el, és most kollektív bűnhődésre ítéltetett. Ráébred, hogy ő sem szent, tele istentelen szokásokkal, mohó vágyakkal, egy átlagosan beteg elmével, szinte elhalt szívvel, és hogy mennyi, de mennyi bűnt követett el a múltban, mennyi, de mennyi tévedés, ostobaság, okoskodás, sérelem, harag és félelem terheli lelkét. Ráébred, felismeri, majd értelemszerűen bánat és tehetetlenség költözik szívébe. Nem is történhet másképpen, nagyon is emberi, elkeseredik önmagán és a világon. Ez a kor legnagyobb kihívása. Felismerni a kiúttalanságot, a bukást, hogy az emberiség elrontotta, amit Isten alkotott, hogy ebben a rontásban én is, mindannyian részt vettünk, hogy együtt ülünk a pácban, ennek ellenére mégsem szabad indulatos bánatba süllyedni, sem vádaskodó keserűségben szervezkedni, hanem megértő bölcsességgel szükséges mosolyogni az egész emberi világon, mely így is, úgy is a semmibe fog veszni.

Atakám a negyvenötödik életévében szembefordult az ész irányította, berögzült emberi világgal. Anélkül, hogy engedélyért folyamodott volna bárkihez eme földi világot meghaladó zuhanásához, kilépett az élet izgatottan követelődző vonzásából, és hétköznapi értelemben összeomlott. A tevékeny emberi élet lázálma fagypont alá süllyedt ereiben, és úgy bolyongott legalább két éven keresztül, mint egy távoli csillagrendszerből érkezett idegen. Egy olyan földönkívüli, aki ismeretlen eredetű betegség folytán még kénytelen a földön vonszolni alkonyba forduló termetét, de képzeletében már valahol a messzi otthonában kalandozik, egy félig leégett gyertyával az agyában
Atakám legmarkánsabb külső jelei közé tartozott, hogy amúgy se testes megjelenése elhalványult, mintha kilókat fogyott volna pár hét alatt. Arca beesetten elvarázsolódott, mialatt vonásai szoborszerűen megmerevedtek, mint egy halotti maszkban menekülő embernek. Rémisztően hatott, hogy szemeiből elveszett az élet mosolya, és a kőbányák kietlen visszhangjába hanyatlott. Az a mosoly tűnt el, amely Atakám minden idegenszerűsége ellenére öröké szája körül játszadozott, mintha azt üzente volna e felhőtlenséggel, hogy nem baj, nem kell elkeseredni, az élet megy tovább a maga rengetegében. Többé nem tükröződött arcán az élet üzenete, a valamikori feltámadás reménye. Hanem egy elszürkült, a kétségbeesés hóhérjaival küzdő, megrendült arc tekintett vissza rám mindannyiszor, mikor összefutottunk.

Atakám, Tarkacsú és Aszlár, mindegyik a maga stílusában, de folyamatosan érzékeltette velünk, hogy a világ színesebb annál, mint hogy utáljuk a szovjetek által ránk kényszerített rendszert, és ettől okosnak és hősnek kiáltjuk ki magunkat. Az igazi ellentét, bármennyire is úgy látszik, mintha a kapitalista és a kommunista rendszerek között volna, mondták nemegyszer, nem ott van. Az igazi ellentét a Nyugat és a Kelet között feszül, a nyugati civilizáció és a keleti kultúra között. Hisz mind a kapitalizmust, mind a kommunizmust a Nyugat találta ki, minden izmus és ideológia a Nyugat terméke. Figyeljük csak meg, szólt a fejtágítás, ahogy a kapitalizmus tért nyer, rádöbbenünk, hogy csak a föld alatti kommunista bunkerből, az elzárt kommunista blokkból látszott szépnek és vonzónak a kapitalista fogyasztói láz és a liberális szabadságüzekedés, a demokratikus színjátszás és az önmegvalósító virulencia. Figyeljük meg, ahogy kilépünk a kétpólusú világ szellemi korlátoltságából, ráérzünk, hogy a Nyugat annak a Turbának a klasszikus csúcsmegtestesülése, amiről Jacob Böhme beszélt. A Nyugat az elmetúltengés és az ösztönzaj csúcslétezése, ahol a túlfokozott e világi vágyak és célok, akaratok és egók, önmegvalósítások és öntömjénezések uralják a közéletet. A Nyugat egy kifordított létezés, ahol az elmezajt és az ösztöntúltengést akarják kitépni a szakrális korlátok alól, a lélek jelenlétét szeretnék megdönteni, és ezt nevezik szabadságnak, pedig ez nem más, mint a fizikai részek szabadossága és a lélek börtönbe zárása.

A társaság felnőtt. Lelkében megöregedett. Felnőttesen cinikussá vált. Kicsit mohóvá is. Felokosodtunk, ahogy egyszer Csagatáj mondta. Megizmosodtunk, ahogy másszor Tarkacsú üvöltötte. Mindenki elhagyta már a negyvenedik életévét, és a világ mentális leterheltsége erősebben csengett tudatunkban, mint a fiatalság világjobbító lelkesedése. Energiáink megkoptak. Idealizmusunk elveszett. S hogy elviseljük, többet ittunk a kelleténél. Aszlár a filozófia professzora lett, az egyetemen oktatott, ahol akadémikusi jövőt jósoltak neki. Kászon ugyanez, csak pszichológiában. Burtáj tőzsdecápává cseperedett, vagy ahogy Csagatáj nevezte, tőzsdekeszeggé érett, és az alkoholt mindig ő hozta az összejöveteleinkre. Így havonta egyszer a legjobb minőségű borokat ihatta a társaság. Tarkacsúnak nem volt hivatalos, polgári foglalkozása, hanem magyaros kalandorként élte világát, mégse látszott rajta, hogy érzelmi, erkölcsi, anyagi, szellemi vagy egyéb gondjai lennének, majd kicsattant az egészségtől. Csagatáj, a hivatásos forradalmár, ahogy a társaság nevezte, szintén elhagyta a fiatalság éretlen próbálkozásait. A munkahelyi zaklatottságai miatt egyre inkább Tarkacsú életpályáját kísérte figyelemmel, mondta is, mikor megint hármasban találkoztunk, hogy beáll Tarkacsúhoz titkárnőnek. Míg Atakám egy közepesen elveszett magyar vállalatnál tologatta az aktákat derűs nyugalomban, bölcs hangtalanságban.

A mai világ egyszerre szükségszerűség és lehetőség. Szükségszerűség, mert karmával rendelkezik, a múlt megköti. Lehetőség, mert szabad akarattal bír, a jövő nyitott. A karmában felgyülemlett szükségszerűségeket a szabad akarat által ha nem is holnapra, de évek, évtizedek, évszázadok alatt fel lehet oldani. Lehet szebb, emberibb, istenibb karmikus szükségszerűségeket teremteni. A kérdésre, hogy az Isten miért hagyja a sok borzalmas és embertelen tettet burjánzani, azt hiszem, válaszoltam, de röviden összefoglalom. Isten lehetőséget, szabad akaratot és karmát teremtett. Lehetőséget, hogy a világ megszülethessék. Szabad akaratot, hogy az ember alkosson és megmérettessék. És karmát, hogy az ember megítéltessék. A ma élő ember évszázadok, évezredek alatt végül ilyen világot hozott létre. A szabad akarata által. Saját képessége és tudása szerint. Miért kellene az Istent okolni ezért? Miért lenne az Isten felelős a bukásért? Az ember rontotta el. Az ember tette helyenként borzalmassá. Hozza is rendbe az ember! Istent okolni azért, amit az ember elkövetett és elrontott, badarság és képtelenség. Mi, emberek vagyunk a bűnösök. Nekünk embereknek kell helyrehozni a hibákat.

Többször, mint kellett volna, Csagatájnak szegeztem a kérdést, hogy miért nem furakodik a politikusok közé, ha örökké ezen járatja az eszét, és láthatólag érzéke is van hozzá. Mire ő mindig megvetően és nagyképűen válaszolt, hogy nem vesz részt egy olyan politikában, ahol a politika a tömegek csámcsogását és a kapitalisták mohóságát szolgálja. Hogy a tömegek, beleértve magamat is, és titeket is (itt Atakámra és rám gondolt), csak csámcsogni akarnak, és még többet csámcsogni, és ha nem csámcsoghatnak eleget, akkor fellázadnak és terrorizálnak. Én pedig nem vagyok hajlandó egy ilyen politikát szolgálni, ahol a tömegeknek nem lehet odakiáltani, hogy halkítsd már le magad, te egy-nap-élő, nem látod, hogy milyen sutyerák vagy, nem látod, hogy csak csámcsogni akarsz. Én, Csagatáj, nem szeretném az emberiség nagy csámcsogását szolgálni, és azért küzdeni és szájat tépni, hogy többet csámcsoghassanak a népek, elnézést, csámcsoghassunk együttesen. Én, Csagatáj, nem szolgálom a kapitalisták eszetlen mohóságait, a tárgyfétis és az anyag megkoronázását, arra pedig esélyt sem látok, hogy nemhogy a tömegek, de akár egy kisebb csoport is felszervezhető és felvilágosítható lenne – természetesen nem marxista, hanem szakrális alapon – , hogy az öncsámcsogás helyett, az anyagi jólét illúziója helyett a kapitalisták elűzésében jeleskedjenek. A tömegek és a kapitalisták egymásra találtak, a csámcsogás és a tőke ragaszkodása elsöprő. Egyébként is, zárta legtöbb politikai eszmefuttatását – csak hogy még jobban megdöbbentsen mindenkit – Attila és Koppány óta nincs mit építeni a világban. Ez egy létrontott szörnyképződmény, ahol minél többet dolgozik és akar az ember, annál nagyobb lesz a felfordulás és a káosz, így nem fogom szolgálni a sötét erőket. Erre általában nem feleltem. Hagytam. Gondoltam, egyszer kinövi. Vagy ha nem, úgy is jó. Végül is, szórakoztató.

Harmadrészt, mi heten, Atakámot és Aszlárt is valamennyire beleértve, szerettük a földi életet. Szerettük a nőket, a bort, az illatot, a természetet, a filozófiát, a politikát, a történelmet, a sportot, a hazát, a Kárpát-medencét, a kalandokat, a lázadást, az utcai zavargásokat, a diós süteményeket, a tökmagot, a fürdőt, a kismotorozást, a sátrazást, a Balatont, még akkor is, ha mindannyian éreztük, hogy a keleti bölcseletben rengeteg igazság nyugszik. A szenvedés és az értelmetlenség, a fájdalom és a kilátástalanság a földi világ velejárói. Még Csagatáj is megvallotta egyszer, egy kiábrándultabb pillanatában, hogy egyedül a Kelet bölcsességében képes az ember hazatalálni. Az őseredetben felolvadni, a lelkét újra felismerni, és megbékülni örökké lázongó elmezajával. Menekülni mégsem akartunk. Az élet szépségei és illúziói megbilincselték tudatunkat.

Az osztálynak azonnal elmeséltem, amit tanárunktól hallottam. Nem kendőztem el a hallottakat, hanem megrendülten közöltem, hogy Atakámot elvitték egy olyan helyre, valami kórházfélébe, ahol az elméjével babrálnak, és a gondolatait akarják meggyógyítani. Az osztály először értetlenül állt, teljesen elképedve a hírtől. Meg is rémült a kórház hallatán, de aztán nem telt bele öt perc, mire valamelyik nagyokos osztálytársam beleüvöltötte az éterbe, hogy Atakámot elvitték a bolondokházába. Emlékezzünk csak vissza, hozta fel indoklásként, a múltkor is összecsaptak a matektanárral, hogy a számok élnek-e vagy sem. És hogy Atakám váltig állította, már-már rögeszmésen ragaszkodott hozzá, hogy a számok univerzális titkokat rejtenek, és a feljebbvaló erők tükröződnek bennük vissza, mire a matektanár orvost akart hívatni hozzá. Erre a többség elkönyvelte az osztályban, hogy Atakám megbolondult. Belefulladt a fantáziavilágába, a számok és a mitológiák zűrzavarába, majd, mint amin már nem lehet változtatni, ilyen ez a kiszámíthatatlan sors, mindenki ment a saját dolgára, és nem problémázott többet az osztálytársa fölött. Néhányan, akik jobban ragaszkodtunk hozzá, ott maradtunk, kört alkottunk, és értetlenkedtünk a dolgok felett. Kérdően lestünk egymásra, és a tanácstalanság zavarában szorongás töltötte be szívünket.

Az ember nem azért teremtetett, hogy szétzúzza a földet, hanem azért, hogy örömét lelje benne. Hogy a világ elbukott? Hogy az isteni rész elsötétült a tudatban? Hogy ösztöndegeneráltak fenyegetőznek háborítatlanul? Hogy liberális inkvizítorok védik és hergelik az emberben az állatot a szabadság nevében? Hogy a materialisták uralják a világot? Hogy a tárgyfétis az új vallás? Hogy vágyak, indulatok és kételyek rágják örökké az embert? Hogy a szabadosság nevében az Istenben gyökeredzett emberi életet megsemmisítették? Hogy civilizált állattá alacsonyították az Isten képmására alkotott embert? Hogy demokratáknak nevezett cirkuszi mutatványosok bandáznak? Hogy a nagytőke érdekeit szolgálja a demokratikus show biznisz? Hogy a kereszténység megújulásra várva, erőtlenül ténfereg? Hogy a kereszténységben mindenre nagyobb hangsúly helyeződik, mint a csendben és önmagunkban megtapasztalható lélekre? Hogy a pénz mindent visz? Hogy a mennyiség hatalma uralkodik? Hogy a kereskedők osztják az észt? Hogy a nemzeti érzésben, az együvé tartozás örömében több az agresszivitás, az egoizmus, a mesterkélt pátosz, a harag, a test és a vér, mint a szellem és a lélek? Hogy senki se akarja először a lelkét megtisztítani, nemesebbé válni, és csak utána szolgálni a nemzetet? Hogy önmagunkat leginkább mások ellenében értjük meg? Hogy az ellenségképben ébredünk önmagunkra? Erre sohasem lehet válasz a düh, a harag, a pusztító tűz. A bukás nem válik szebbé az újabb pusztítástól. A haragra sohasem megoldás a harag. A borzalmat nem szünteti meg az erőszak.