A Zöldszamuráj
Szerző: Jenei Tamás
Eredeti ár: 3,900 Ft.
Akciós ár: 3,120 Ft.
Oldalszám: 390
ISBN: 978-615-80803-4-7
A kötet megrendelése a szerzőtől.
2019 január elején elhatároztam, hogy az év folyamán minden nap írok egy verset. Az, hogy minden nap írjak egyet, nem mindig jött össze, hisz néha elsodort az élet, másszor nem égett az a belső tűz, ami nélkülözhetetlen a versíráshoz; ellenben az, hogy minden napra írjak egyet, sikerült, hisz a nyugodtabb és ihletettebb napokon két, de előfordult, hogy három verset is megfaragtam.
A versekből áradó érzések és gondolatok évtizedek óta érlelődtek bennem, és az utóbbi években nyerték el végső formájukat; így a versek üzenetei semmiképpen sem pillanatnyi elmeháborúságok szüleményei, hanem egy olyan úton megtalált időtlenebb dallamok, lelki kapaszkodók és szellemi eligazodási pontok, amelyen bukdácsolva nem egyszer egy szakadék szélén találtam magam, megszédülve, magányosan, kétségek között hányódva.
Úgy gondolom, rátaláltam egy egyetemesebb szellemiségre, legalábbis arra az útra, mely odavezet, és ha néha még kísértenek is a kételyek és az indulatok, az út világos, „csak” haladnom kell rajta; így abban a reményben ajánlom ezt a könyvet az Olvasó figyelmébe, hogy egy-egy vers olvasása időtlenebb és békésebb pillanatokat szerezhet, melyekre előbb-utóbb mindannyiunknak szüksége lesz.
Csapodár magány
mászik arcomon, rajta
merev kőszobor
csendben szónokol,
hogy tegnapelőtt egy tó
némán fuldokolt,
beletörődve, mint egy
nomád, senkit se okolt.
Egyre több szem borítja
arcomat, három, négy, öt,
jönnek alkonnyal,
látják a Holdat, ahogy
tegnap elterült
az égen holtan,
beletörődve, mint egy
nomád, ma se okolva.
Egy katica jön
a csúcs felé megtörten,
csoszogva, mint egy
idősebb bögre,
majd sírva, térden állva
ugrik a földre,
beletörődve, mint egy
nomád, néz az Örökre.
Mi maradt nekünk, hacosoknak?
Az egyik nyári
délután, hogyan, miért,
senki se tudná,
egyedül ültem
az őszi szellő hintoján,
s váratlan egy lány
simult hozzám, mosolygott,
s szavak nélkül ezt mondá:
Szegény halandó! Régen
véget ért a Lovagkor,
többé nincsenek
nemes lelkű harcosok,
csak kereskedők,
s pénzért zsoldosok,
kik véres mohóságra
mindig találnak okot.
Mi maradt nekünk,
kik a harcot kedveljük?
Diófák alatt
csöndben heverünk,
s nézzük éjszakánként
a csillagos eget,
míg elönti szívünket
az isteni szeretet.
Meneküljünk, szeressünk
Késő éjszaka
odabújtam melléhez,
mosolyogva a
szemébe néztem,
majd vágyva suttogtam, hogy
hagyjuk hátra ezt
az elszürkült világot,
s szabaduljunk a mától.
Hagyjuk hátra az élet
múlhatatlan gondjait,
örök bajait,
s meneküljünk, szeressünk,
hívjuk a mámort,
hol nincs idő, nincs
szó, nincs szorongás, csak két
szerelmetes zarándok.
Örömmel hagyta,
hadd szóljak néhány percig,
közben lehunyta
barna szemeit,
s míg hallgatta, hogyan lesz
a nagy szabadság,
szépen, lassan átölelt,
s kéjjel csókolta a szám.
Buddha és a hívő
Hitbuzgó ember
lép Buddha elé, lelkét
szítja a remény,
s így beszél: Buddha!
Vakon követlek, tudjad,
mutasd az utat!
Buddha így szólt: Egyszerű!
Pofozz fel három tetűt!
A hitbuzgó ember ment
is az istállóba, hol
lelt három tetűt
egy öreg lóban, fel is
pofozta őket
sorban, s rohant
újra Buddha elé, mondva:
Hitemet megvallottam.
Buddha szelíden
mosolygott, s ennyit mondott:
Hitbuzgó ember!
Legyen már eszed!
Ne higgy vakon Buddhának!
Először kívül,
belül vizsgáljad, vajon
a Tan szépség vagy lárma.
Bedobta a folyóba
Mikor gyöngécske,
bús facsemete voltam,
s fülemhez öreg
tölgyek hajoltak,
esténként átkaroltak,
s szívükből szóltak:
Ha nagy leszel, gyermek, ne félj,
véges sorsod végtelen.
Mikor vad tigriskölyök
voltam, s messzi tájakon
kalandoztam, hogy
nevem hírhedt lett okkal,
az Isten szavát
még nem hallottam,
s nem tudtam, hogy a létet
a félelem megfojtja.
Mikor kisgyerek
voltam, éveim teltek
sebesen, sorban,
míg nem egy leány
állt elém bottal, nem szólt
semmit, bedobta
a folyóba, megölelt,
s arcomat megcsókolta.
Carl Gustav Jung emlékére
Ha sötét erők
borzalmával ütközöl,
s nem tudod, elméd
miért dörömböl,
nincs más földi reményed,
mint hívd szívedből
Istened, kérve, másképp
lelked az ördögé lesz.
Lelkeden árnyék, honnan
egy alak mászik elő,
úgy jár, kel, beszél,
mintha te lennél e fő,
s rémület terem
minden sóhajában,
reménytelen elveszve
a Jó s a Rossz harcában.
Nincs más út, ember,
hiába jár az eszed,
ha az ördögök
tegnap megszálltak,
csak az Isten segíthet
e zagyvaságban,
s csak az tudja, ki maga
is a poklot megjárta.
Az ifjú harcos
Az ifjú harcos
a tavaszi zsongásban,
elfelejti, hogy
a lét sodrásban,
elfelejti, hogy a sors
nyugszik sorsában,
s tűzből ácsolt kardjával
egyedül a romlásban.
Az ifjú harcos arcán
megfeszített víztükör,
szemein látszik,
a démont is megűzöm,
s hiába pusztul
holnap a világ,
végtelen nyugalommal
veszi elő a pipát.
Az idős harcos
az őszi lombhulláskor,
minden éjjel lát
egy bölcsebb álmot,
hogy arcán kifeszített
cédrusfa, s rajta
a magányosság súlya,
kételyekkel átszúrva.
Magyaros életérzés
Fenyvesek hada
indult a város felé,
az ágak között
megbújt a vezér,
tigrisek integettek
vigyázz, testvér, de
mi csak ültünk s tökmagot
köpködtünk magunk elé.
Mohó varangyok tépték
az országot szanaszét,
elloptak mindent,
mi időtálló nyakék,
s a sün kiáltott,
nincs több remény, de
mi csak ültünk, s tökmagot
köpködtünk magunk elé.
Nem tudni, honnan,
lesújtott egy fondorlat,
s eltörték egy őz
lábát botokkal,
mire pusztító érzés
támadt lelkünkben,
s egy hétre felforgattuk
a világot kedvünkre.
Buddha és az aszkéta
Egy aszkéta állt
a nemes Buddha elé,
s nagy mellénnyel így
kérkedék: Buddha!
Negyven évig féllábon
álltam, esőben,
hóban, fagyban haptákban,
s nemet mondtam egy lányra.
Majd így beszélt a pára:
Éljen a sanyargatás
mennyei járma,
a jógik találmánya,
így, ha akarom,
féllábon megyek
át azon a nagy tavon.
Figyelj! S nézz nagyot!
A nemes Buddha
így válaszolt: Aszkéta!
Miért kínoztad
magad, barátom.
Negyven éve komp áll ott!
Egy tavon-járó.
S mosolygó szemével a
komp felé csónakázott.
Egyszer így, egyszer úgy
Egyszer úgy állok,
mint egy bölcs oroszlán, ki
őzikét látott,
s hagyta, hadd járjon.
Másszor úgy ülök, mint egy
kivénhedt tüdő,
kit egy kísértetházban
számos félelem üldöz.
Egyszer úgy vagyok, mint egy
édes kőszikla-halom,
hiába súlyok,
elmémben halk angyalok.
Másszor úgy élek,
mint egy vad majom,
s elmémben zabolátlanul
dúlnak a zajok.
Mily törékeny nád!
Támad egy alig-szellő,
egy alászálló
vöröslő felhő,
s az élet már fejre áll,
nem tudni, miért,
mintha a szív legmélyén
könnyezne egy szerenád.
Ó, szent világszabadáság!
Mily csodás vívmány!
Nincs többé zsarnok s hitvány!
A piciny ember
felnéz az ágyból,
szemében még csörgedez
egy riadt álom,
de már szabados szájjal
ítélkezik a máról.
Ó, szent világszabadság!
Mennyi örömöt adtál!
A piciny ember
szabadon szaladgálhat,
üvölthet bármit,
mi az agyában,
és senki se szólhat, hé,
ez már meghibbant lárma.
Istent megöltük!
Minden, mi szép, lelőttük!
Maradt a piciny
ember s a lárma,
s e verejtéktől bűzlő
nagy szabadságban
előretört az állat:
a világ ösztönlázban.
Csak ülünk s emlékezünk
Hamar itt az ősz,
többé nem szalad az őz,
megpihen a kő,
s eljő az idő,
csak ülünk s emlékezünk,
szívből szeretünk,
hogy könnycsepp írja felül
minden holnapi tervünk.
Lelkünkön mázsák,
kővirág, bukás, ármány,
arcunkon sár áll,
s eljő az idő,
csak ülünk s emlékezünk,
félig lebegünk,
hogy valaha azt hittük,
mily tetemes az eszünk.
Volt egy ölelés,
másszor égi törekvés,
Isten, nő, remény,
s eljő az idő,
csak ülünk s emlékezünk,
becsukjuk szemünk,
s az elmúlás küszöbén
mint egy angyal nevetünk.
Könyörület
A messzeségben,
démonok által lakott
kopár hegységben,
áll egy falakkal
körbevett csodás kastély,
benne a nyakék,
az emberiség szívét
meggyógyító hagyaték.
A Könyörület ül a
kastély kertjében, kezén
pókháló-végzet,
míg a vár körül rémek,
s néha ruháját
levetve, kinéz
a bástyákról nevetve,
s hiába úr, testetlen.
De mennyi halandó
rohan a kastély felé,
kezükben virág,
szívükben remény,
hogy a földi bűn egyszer
megbocsáttatik,
s az imára kulcsolt kéz
békésen lehanyatlik.
Három lány megcsókolna
Az elmém lehet
a legnagyobb barátom,
ki szívem fölé
nyugalmat ácsol,
ki e baljós korszakban,
hol a gyűlölet,
a félelem felajzva,
megvéd engem a bajban.
De az elmém lehet a
legnagyobb ellenségem,
ki az őrületbe
kergeti egész lényem,
ki zabolátlan
ellenem támad,
mikor békésen fekszem
otthon az ágyban.
A nyugodt elme
olyan, mintha táncolnál
víg angyalokkal,
mintha egy szelíd
oroszlán átkarolna,
mintha az elme
örök háborújában
három lány megcsókolna.
A költők védelmében
Pedáns szőrzettel
ült előttem egy polgár,
s miközben falta a
rántott bordát,
két csámcsogás között
fejemhez vágta,
minden költőcske egy
ingyenélő vaklárma.
Egész nap csak henyélnek
semmittevő bánatban,
álmodoznak a
világról ködös aggyal,
s mire megette
a rántott bordát,
kéjesen böffentgetett,
mily sok itt az okosság.
Csendben hallgattam,
s a végén annyit mondtam:
Nem kell bántani
a dalnokokat,
küzdenek ők, csak belül,
a démonokkal,
s a szenvedés ördögi
körtáncában alkotnak.
Csak egy időtlen csók
Mintha éhezők
támadnának a Holdra,
mintha a Vénusz
ostorral szólna,
mintha egy királyfi a
méregtől hízna,
mikor egy szerelmest a
féltékenység felszítja.
Ó, szerelmes! Vésd eszedbe!
Hova a ragaszkodás
e múló mézben?
Hova a görcs e lázas,
édes szemfényben?
Már holnap vége,
ha örökké lármázol,
s láncból gyűrűket ácsolsz.
Mi a szerelem?
Egy időtlen csók, mely az
időben megholt,
de a porlepte
úton egyszer felkarolt,
szívedbe hatolt,
s néhány évig öröknek
hitted véges alakod.
Niszargatta Mahárádzs emlékére
Mit szeretnének
az Isten szolgálói,
papok, apácák,
hívők és jógik?
Örök életet, de nem
ám a pokolban,
hanem egy békességes,
boldogságos kozmoszban.
Mit szeretne egy lázban
égő igaz szerelmes?
Pusztán egy csókot,
mely a porból felemel.
Pusztán egy édes,
buja pillantást,
melyért feláldoz minden
önző ego-maradványt.
Hát nem emberibb!
Hát nem bölcsebb, istenibb,
mire egy igaz
szerelmes vágyik,
csupán ölelni, más nincs,
mint néhány jógi,
az örök élet után
vágyódók szószólói.
Új vallások jönnek
Mikor a nádas
rút hóhérnak öltözik,
s az ibolya a
Holdra költözik,
s a jázmin egy táltoson
vár alkonyatkor,
a foszló égen egyszer
sírni látjuk a Napot.
Mikor az eszmék mögött
korbácsok sorakoznak,
s az emberek már
tömegként hadakoznak,
s minden ölelést
pénzben számolnak,
számos utcasarkon új
vallásokat alkotnak.
Isten helyett az
ego kerül a trónra,
az ég helyett a
földnek áldoznak,
s mindenki elhiszi, hogy
az énség szilárd,
szemétdombok tetején
dicsőség után kiált.
A nő meséje
A nő az egyik
nap csodálja a férfit,
nézi, mint aki
örökké érti,
de a másikon arcán
pajkos somolygás,
tudja, a király hányszor,
de hányszor elbukott már.
A nő az odaadás
földön járó angyala,
szívén egy virág,
mellyel a dúvad férfit
takarja, mégis,
nincs több rejtélye
a földön senkinek, mint
egy bölcs nőnek s a hitnek.
A nő legbelül
még akkor is csak táncol,
mikor a férfi
egy bús zarándok,
hisz míg a férfi a nagy
Eget keresi,
addig a táncoló nő
a Létet megteremti.
A férfi meséje
A férfi siet
a sötétből a napra,
üvölt egyet, hogy
a bolygó hallja,
készen áll meghalni az
Isten szavára,
tovább nem hátrál, rohan
a világok harcába.
A férfi megpihen a
diófa alatt, várja, hogy
jöjjön egy messzi
sugallat, mely szenvtelen
hangon szól hozzá,
s bölcsen elmondá,
miképp döntsön, hogy legyen
hatalom, jólét, morál.
A férfi megy egy
kietlen pusztaságban,
lassan, mezítláb,
kopott ruhában,
s már nem akar semmit a
világ zajában,
csak megtépázott lelkét
gyógyítani jósággal.
A zöldszamuráj
A zöldszamuráj
egy reggelen így szólott:
Még egyszer veszem
a fáradságot,
s mindenkinek elmondom,
majd hazamegyek,
s többé mást se teszek, mint
kertészkedem, verselgetek.
Elmondom, hogy hiába
a sok szép eszme, zöldek,
liberális vagy
nemzet, ugyan egyik se
tökéletes, de
a baj az ember,
hogy nem a szíve, hanem
önzése egyetemes.
Elmondom, hogy az
ember vagy visszalépked
egy meditatív
belső csendbe, hol
nincs hajsza, nincs profit, él
a természettel,
vagy beszélhet, tervezhet,
megy a lecsóba egyszer.