Az igazság sohasem derül ki, hangzik kesernyésen a polgári közhely. Az igazság mindig is rejtve marad a kíváncsiskodó lelkek számára, folytatódik a hétköznapi okosság. És valóban. Vitathatatlan. Az igazság ritkán mutatkozik meg anyaszült meztelen a közvélekedés ördögi önéltetésében. Az igazság mindig is a ködfelhők homályában ténfereg alaktalanul, egyetemes magányosságában. Nehéz a szépet meglátni a hétköznapi zűrzavarban. Nehéz az igazságot felismerni. Megszelídíteni. És megszeretni.
De miért maradhat rejtve az oly gyakran emlegetett egyetemes igazság? Miért nem látszik minden perpatvarban, útmutatásul a keserűségben megbotlott vitatkozók számára? Miért nem integet heves kézmozdulatokkal, hogy gyertek, itt vagyok, a megfáradt embereknek az esti elcsendesedés magányában? Ezekre a kérdésekre, bármily bonyolultnak tűnik, roppant egyszerű a válasz: a hétköznapoknak nincs egyetemes igazsága. A hétköznapoknak küzdelme és egója, vitája és ravaszsága, érdeke és sietsége, szorongása és neurózisa van. De nincs igazsága, mert az egyetemes, örök igazság – mint például a szeretet, az önfeláldozás vagy a nem-ragaszkodás – az egyéni érdekeken túl található. Ott bujkál alaktalan alakja, ahol az ember önnönmagát, örökké vibráló egoizmusát ha nem is adja fel teljesen, de markánsan túllépi földi lehatároltságát.
A hétköznapi emberi világ nem az egyetemes igazságok küzdőhelye. Nem az a hely, ahol a szeretetben fogant együttérzés és az előítéleteken túlmutató bölcsesség tündökölne – még akkor sem, ha minden emberben megtalálható az egyetemes igazság parányi hajnalhasadása. A hétköznapi világ az érdekek és egók kibogozhatatlan kavalkádja. Vélemények és ellenvélemények, érzések és ellenérzések sűrűsödnek össze a vitázó szavakban, és a legritkább esetben bukkan fel a létezésen túlmutató isteni igazság. Mindezek mellett a belső hadszíntér, a véleményformáló ember lelkivilága sem tűnik egy változatlan kinyilatkoztatásnak. Nem látszik kőbe vésett igazságnak, ami az idők végezetéig változatlanul visszhangzana, hisz az ember hol így gondolkodik, hol akképpen vélekedik. Hol így érez. Hol úgy hangoskodik. Hol ezzel vitatkozik. Hol pedig azzal ért egyet.
Az ember örök változás. Egy örök átalakulás. És nem csak a teste változik, hanem a lelke is folyton hullámzik. Nem beszélve az ember gondolatairól, érzéseiről és vágyairól, melyekről rengeteg szépet és rútat lehet mesélni, de a legkevésbé azt, hogy örök igazságok lennének.
A változás alól személyem sem kivétel. Ember vagyok. Vétkes. Gyarló. Bűnös. Mint mindannyian széles e világban. Szeszélyes és változékony, bukdácsoló és tévutakon járó. Így a történetet – amelyet el szeretnék mesélni Atakámról, a legjobb barátomról, a padtársamról, a látomáskeresőről, a levélíróról, a misztikusan összeomlóról, a politikai ámokfutóról – senki se vegye megmásíthatatlan igazságnak, vagy ne adj’ isten, iránymutató kinyilatkoztatásnak. Inkább nézze amolyan bölcselkedő nyöszörgésnek. Egy igazságot kereső gondolkodó útkeresésének. Egy halálba készülő ember vigasztalásának.
Nem felsőbb utasításra vettem tollat a kezembe, az istenek ilyenre nem kényszerítettek, és nem is az emberiség javáért szorgoskodtam, hogy lám, tanuljatok a bölcs Atakámtól, különben a pokolban végzitek. Idősödő magányomban már nem szeretnék senkit sem felrázni a földkerekségen. Évek óta túlléptem azon a belső idegtépődésen, hogy bárkit is megváltsak a földön bukdácsolók táborából. Elszállt az a világmegváltó, illuzórikus erő a lelkemből, hogy az emberiség javáért bármibe is bele kellene szólnom. Az emberek úgy élnek és halnak, ahogy szeretnének, ahogy akarnak, nem utolsósorban, ahogy tudnak. Egyszerűen saját kedvtelésemre körmölöm ide ezeket a sorokat. Önmagam vigasztalására olvasom végig újra és újra Atakám látomásait, amelyeket a bolondokházában írt még fiatalon, és a leveleit, amelyeket a börtönből küldött az elmúlt években. Békességgel tölt el, ahogy rendszerezem őket, és olyan állapotba igyekszem hozni, hogy azok, akár mások számára is követhetőek legyenek.
Mindig is önző okok vezettek az írásban. Pusztán azért fáradoztam éveken keresztül, mert felemelő érzés volt visszaemlékeznem fiatalságom egy-egy múlhatatlan korszakára. Boldogságot lopott szívembe a visszaemlékezés és a visszaemlékezésekben történő feloldódás. Kiragadott a gépszerű hétköznapi ügymenetből, és szellemi emelkedettség költözött elszürkülni igyekvő világomba. Nem utolsósorban azért merültem el az írás misztériumában, hogy az öregedéssel jelentkező hiábavalóság érzetét, az idősödésnek azt a tragikus életérzését, amikor rádöbben a halálba igyekvő, hogy olyan formában tökéletesen értelmetlen volt a létezése, mint ahogy élete túlnyomó részében hitte, feledtessem magammal. Hogy olcsó vigaszt csaljak szentimentálisan meggárgyult lelkemre.
Sokan gondolják úgy, hogy Atakám történetét ismerik. Nincs abban semmi különös, minek is erről beszélni, hisz azon felül, hogy egyszer egy jókora nemzetközi botrányba keveredett, nem történt vele semmi említésre méltó esemény. Csak állandó bukdácsolás, fokozatos és végzetes térvesztés. És valóban. Nehéz megcáfolni ezen állításokat, hisz hétköznapi szemszögből tekintve tényleg nem történt vele más, mint hogy örökké elveszett a világot uraló anyagmizériában. Örökké elnémult a pénzügyi érdekek mentén kijelölt társadalmi hierarchiában. Lemaradt a létért folyó harcban. Bukdácsolt a végeken. Elmerült a tévutakon. Majd egy váratlan történelmi pillanatban olyan tettre szánta el magát, Csagatáj barátunkkal az oldalán, mellyel megdöbbentették az egész világot, beleértve engem is, és néhány hét erejéig a középpontba kerültek mind a hazai, mind a nemzetközi sajtóban.
A közvélemény többnyire csak címszavakat ismer Atakámról. Intelligens, őrült, elvetemült, bátor, hóbortos, zavaros fejű, nem e világra teremtetett, és ehhez hasonlókat, ahogy a médiában jellemezték akkoriban. A külvilág ismeri a valóban őrültségnek látszó politikai ámokfutását, a ráaggatott újságírói jelzőket, a börtönéveket, és ennél több információval nem rendelkezik. Többet nem is tudhat, hisz nem ismeri se a lelkét, se a szellemét, csak az örökké megtévesztő felszínt. A sematikus közvélekedést és a kényszerektől vezérelt közmegítélést.
Kedves Olvasó! Mielőtt belevágna Atakám történetébe, kérem, vegye figyelembe, hogy élete, gondolatai és levelei távol állnak a hétköznapi értelem beidegződéseitől, és nem illeszthetők bele egyetlen ma működő szellemi irányzat szekértáborába sem, hanem inkább hasonlítanak egy angyali kórusból leszakadt ember megrendült próbálkozásaihoz. Ugyanis akit megérintett a misztika egyszer is, márpedig Atakám lelke az idő és az időtlenség között utazott szüntelen, az kérlelhetetlenül törekszik arra, hogy a földi világ előítéleteitől és lehatároltságaitól megszabaduljon. A misztikában fürdőző embert az olyan jelenségek, mint a vallási dogmatizmusok és a politikai irányzatok, a hétköznapi szóbeszéd és a társadalmi szokások csak korlátozzák és terhelik, hisz mindig egy hétköznapi életszemléleten túlmutató szikláról tekint a jelenségekre.
Egy misztikus szeretne kitörni a világból, az ég felé venni útját, és ez irányú céljában a földi világ csak börtönbe zárja. Így az az Olvasó, aki olyan könyvre vágyik, amelyben a mai ember alkotta jelenségeket és azok korlátait magasztalják, ne is kezdjen bele. Csalódni és bosszankodni fog az íráson. Nem fogja érteni Atakám szellemét. Aki ellenben szeretne kilépni a földi béklyókból, az előítéletekből és az elmebeidegződésekből, a polgári mókuskerékből és a történelmi kötöttségekből, annak nyugodt szívvel ajánlom. Szerintem nem fog csalódni. Ha nem is mindenben ért majd egyet a barátommal, de talál olyan részeket, melyek miatt érdemes elolvasni a következő oldalakat.
Kedves Olvasó! Kérem, olvassa jóindulatú és megértő szívvel a barátom életét és leveleit, és ha majd bele is botlik olyan gondolatokba, melyek szokatlanok, netán sértőek, bocsássa meg neki. Atakám egy másik világban élt, lelkében átlépte a révület küszöbét, miközben a földön bukdácsolt vérző szívvel, így nem meglepő, hogy az Olvasó néha értetlenül és indulatosan tekint egyes hangulataira vagy gondolataira. De ilyen nehéz pillanatokban se felejtse el, hogy a barátomtól a legtávolabb állt mások megbántása vagy kioktatása. Ő csak sodródott, mint egy előkelő idegen, aki véletlenül keveredett az emberi világba. Ő csak elmerült az ésszel fenyegetőzők gyűrűjében, mint egy távoli bolygó lakója, aki a börtönben töltött éveit arra használta, hogy megírja véleményét erről a modernnek becézett, istenét vesztett világról. Így senki se értékelje többnek gondolatait, mint egy bukott ember utolsó villanásainak, mint egy halálba készülő földlakó gyónásának. Ha ekképpen tekint mondandójára, találni fog a sorok között vigasztalásokat.

A Turba – állapítottuk meg – egy elmezavar, ahol az ember – elveszítve képességét, hogy szíve időtlenségét megtapasztalja – pusztán a földi világban akar érvényesülni. A szakralitás hiánya miatt a földi vágyait túlhajszolja. Az anyagot megkoronázza, az ösztöneit pedig szabadjára engedi, miközben azt hiszi, hogy ő a legokosabb és a legnagyszerűbb teremtmény a földön. A Turba talán legsúlyosabb tévedése az, hogy az ember azt hiszi, az a szabadság, ha az ész és az ösztön isteni korlátok nélkül képes kibontakozni, és nem az, ha az ember szakrális része, a szíve kiszabadul az ész és az ösztön világias börtönéből.
A Turba a Nyugat sajátja, és legfőbb jellemzője: az élet túlhajszolása és túlizgulása. A Turba – állapítottuk meg nem egyszer – egy öntudatzavar, ahol az ember a szívében élő Határtalan helyett a gondolataival és a testével azonosítja önmagát. Egy „immer besser” tudatállapot, ahol nem a tudatát szeretné megtisztítani és jobbá tenni, hogy az isteni Ősforrást a maga eredeti szépségében újra megtapasztalja, hanem egy örökös belső szorongástól megűzetve, az anyagi világ állandó átalakítása és szélesebb megismerése által akar békességre lelni.
A NemLét azt jelentette számunkra, hogy a Kelet is valamennyire eltévedt a paradicsomi tudatállapot elvesztése miatt, de messze nem úgy, mint a Nyugat, aki az életet túlhajszolta és a lelkét elvesztette, hanem éppen ellenkezőleg, az életet túltagadta és a lelkét önkorlátozó szívóssággal kereste. A tudat a Keleten is elsötétült, de a Kelet ezt a süllyedést, a lélek elhomályosulását felismerte. A Nyugattal szemben sohasem fogadta el, hogy a tudat homályban hajszolódjon, és nem nyugodott bele, hogy a szívében élő Határtalanról ne legyen öntapasztalata. Éppen ezért életfeladatként tűzte ki, hogy a Paradicsomban elveszett lelket – amit megvilágosodásnak nevezett el – újra átélje. A keleti bölcseletek központi törekvése mindig is egy békés, melankolikus és megtisztult tudatállapot elérése volt, mely törekvés, ki nem mondva, de a tudás ellen a Paradicsomban elkövetett bűn következménye.

Burtáj vagy nem figyelhetett, vagy nem értette, hogy Atakám miről beszél, így a végén megkérdezte, hogy akkor mi az életcélod, barátom? Miért is élsz valójában? Atakám nem csodálkozott a kérdésen, annyit mondott, hogy egyetlen célom van, nyugodt, együtt érző és derűs elmével túlélni az életet. Ezen pedig a külvilágból érkező képek és hangok és a közjóért történő világjobbító hadakozás nem segítenek, csak belerondítanak az elme derűs nyugalmába. A célomat ebben az életemben önmagamban keresem. Önmagam megnemesítésében, mely nem mehet végbe másképpen, mint hogy megszabadulok a haragok, a félelmek, a gőgök, az izgalmak, a túlvágyak, az előítéletek és a túlfeszültségek beidegződéseitől. Ha egyszer sikerül, jöhet a külvilág és a világjobbítás. De míg tudatom tele van negatív lenyomatokkal, miért is akarnám a világot jobbá tenni? Míg a félelem és az indulat, az előítélet és a gőg jelen van a lelkemben, hogyan is tudnám a világot szebbé varázsolni? Egy mentálisan sérült embertől csak sérültebb lesz a világ, bármekkora akarat is szorult belé. És ki nem sérült manapság? Ki nem zavarodott mentálisan? Láttál-e már olyan embert, aki mielőtt a világot szeretné élhetőbbé és szebbé ácsolni, az előbb veszi a fáradságot, és lelkéből gyomlálja ki a negatív lenyomatokat? És csak azután, miután lelkét megtisztította, áll neki a világ megnemesítésének!
Ezekre a szavakra mindenki elhallgatott. Burtáj látszólag rémüldözött. Csagatáj se ellenkezett, de Burtáj kétségbeesése láttán annyit fűzött hozzá, megvilágítva a helyzetet, hogy Atakámnak egy kintorna a világ, és ha változnak is a szereplők és a színpadok a történelem folyamán, évszázadok óta egyforma a nóta: mindenki a világot szeretné a maga elképzeléseire formálni, de anélkül, hogy először önmagát faragná az Isten képére. És egyébként is, mindannyian ismerjük Atakám mottóját, még akkor is, ha egyszer se hallottuk az ő szájából egyértelműen kinyilatkoztatva, hogy Istenbe vetett hit és szívből jövő szeretet nélkül egy értelmetlen őrület a világ, egy tragédiába torkolló huzavona, így miért lepődnénk meg a most elhangzott szavain. Én is csendben maradtam, és később, mikor a politikai ámokfutásba belekezdtek Csagatájjal, sokszor eszembe jutottak e szavak. Lelkem mélyén sohasem értettem, miért fordult szembe Atakám ilyen vehemenciával a világgal, mikor a békés és derűs elme megteremtését tűzte ki életcélul. De ilyen a sors. Vannak az emberi értelmen túlmutató karmikus örökségek. Az ámokfutással a múltjának tartozott.