Tizennyolcéves korára hivatalosan felnőtté válik az ember, de a lelke sok fiatalnak még a Lovagkorban él. Már a felnőtté válás kapujában áll, tud írni, olvasni, számolni és némi lexikális tudásra is szert tett, de a lelke, az, ami örök benne, sokszor viszolyog megtenni a nagybetűs élet felé az utolsó lépéseket. Érzi, hogy el fogja veszíteni a fiatalság báját, azt, hogy benne a világ nagy erői, a Jó és a Rossz oly ártalmatlanul léteznek együtt, hogy Isten sokszor megbocsátja a vétkeiket. Ez a könyv néhány érettségi előtt álló fiatal életébe enged betekintést, akikben a vadság és a jóság, a bölcsesség és az idétlenség, a humor és a komolyság még észrevétlenül keveredik. A fiatalok Don Quijote-emlékversenyt rendeznek, ahol öt próbatételen kell megmérettetniük magukat. Menj szembe a világgal, piálj már reggel, törj ki egy kocsmából, tégy jót, forgasd fel a rendet hangzanak a próbatételek. Győzzön a vagányabb, győzzön a nemesebb, győzzön a harcosabb, szól a könyv üzenete.

Fiatalon ösztönösen is éreztük, ha nem szabunk határt a mindent elsöpörni vágyó belső tűznek, akkor egymást biztatva és heccelve addig bontogatjuk a határokat – tolva magunk előtt a józanság felkilátójeleit –, hogy a bukás elkerülhetetlen lesz; és a pusztulás romjain végül nagyobb lesz a fájdalom, mint a csibészes nevetés.

– Összefoglalom – emelte fel jobb karját Joda. – Don Quijote megérezte, hogy a világ lovagiatlan, kalandmentes és szívtelen, de mivel ő egy nemes lovag volt, ezért megtámadta a szélmalmokat, némi kalandot csempészve az életbe; de mi nem támadjuk meg a szélmalmokat, hiába is ismertük fel, hogy a világ lovagiatlan, kalandmentes és szívtelen, mert nagyon okosak lettünk a huszadik századra, ezért megtámadjuk a mozgólépcsőket a kocsmák közelében.

– Hányszor gondolsz Istenre, ha piás vagy? Egyszer se! Na, és miért? Mert ha iszol, Isten feltámad benned. És miért gondolnál arra, aki éppen benned él? – rögtönzött Balkán egy misztikus istenbizonyítékot.

– Mi nem azért megyünk a kocsmába, hogy lopjunk, mint egy rabló, aki betör az ékszerboltba, és elviszi a nyakláncokat – kezdett bele Csagatáj a kalandozás értelmezésébe. – Minket semmilyen nyereségvágy nem űz. Minket a kaland űz. Az izgalom hajt. A kihívás éltet. Mi azért megyünk, hogy megmérettessék az ügyességünk, és főleg azért, hogy legyőzzük a félelmeinket.

– Nem értitek! – folytatta Csagatáj, hallva innen is, onnan is az ellenérzéseket. – Tényleg nem értitek! Az első három próbatétel csak bemelegítés volt. Az Ökörkor ökörhőstettei. Mozgólépcső, piálás, kitörés, ökörharcosság! Könnyű préda. Móka is. Meg mámor is. Csibészség is. Meg kaland is. De most belül van a harc! Hogy önzetlen legyél! De ne csak azzal, akit szeretsz, hanem azzal is, akit nem szeretsz.

Istváné az ész. Ajtonyé és Koppányé a szív – vált Csagatáj egy pillanatra elérzékenyültté. – És mi e kettősségben élünk évszázadok óta. Nappal igyekszünk Istvánok lenni, és túlélni a történelem által ránk kényszerített szerepeket. Eszesnek lenni. Távolba látni. Megalkudni. Életben maradni. De éjjel vagy ünnepeken vagy egyszer-egyszer a történelem útvesztőiben Ajtonyokká és Koppányokká válunk. Hiányérzetünk támad. Keresni kezdünk valamit. Pontosan nem tudjuk, mit, de veszettül kutatja a szívünk. Sosem találjuk meg. Sosem értjük meg, hogy nem találhatjuk meg, mert már évszázadok óta elveszítettük azt az ősi hitvallást, ami értelmet adott az életünknek; ekkor ön- és közromboló erők uralkodnak el rajtunk. Pusztítunk egyet. Hogy értelmetlenül? Nem számít. De kitörünk abból néhány percre, órára, napra, évre, amibe belekényszerítettek bennünket az Európában töltött évszázadok.