Részlet Jamasi Tomaj, Atakám című könyvéből: “A NemLét azt jelentette számunkra, hogy a Kelet is valamennyire eltévedt a paradicsomi tudatállapot elvesztése miatt, de messze nem úgy, mint a Nyugat, aki az életet túlhajszolta és a lelkét elvesztette, hanem éppen ellenkezőleg, az életet túltagadta és a lelkét önkorlátozó szívóssággal kereste. A tudat a Keleten is elsötétült, de a Kelet ezt a süllyedést, a lélek elhomályosulását felismerte. A Nyugattal szemben sohasem fogadta el, hogy a tudat homályban hajszolódjon, és nem nyugodott bele, hogy a szívében élő Határtalanról ne legyen öntapasztalata. Éppen ezért életfeladatként tűzte ki, hogy a Paradicsomban elveszett lelket – amit megvilágosodásnak nevezett el – újra átélje. A keleti bölcseletek központi törekvése mindig is egy békés, melankolikus és megtisztult tudatállapot elérése volt, mely törekvés, ki nem mondva, de a tudás ellen a Paradicsomban elkövetett bűn következménye.
A Paradicsomban elveszett szakrális rész újra megtapasztalását azonban csak úgy tudta elképzelni, hogy a földi életet túltagadta, és a természetes emberi vágyakat és gondolatokat sokszor negatív felhanggal bástyázta körbe. Életcélként a földi létből való menekülést tűzte zászlajára, hogy többé nem akar ebbe a szenvedéssel teli emberi világba beleszületni. A Kelet tagadja az életet, és menekülni akar, ami, valljuk be, nem csoda, hisz az életet valóban kísérik szenvedések, a tudat felettébb szennyezett, és sokszor értelmetlen őrületnek tűnik. De mégse igaz így, annak ellenére sem, hogy motoszkál benne igazság, állítottuk naivan és lelkesen. A Kelet sohasem, vagy csak ritkán tette fel azt a kérdést, hogy miért szenvedés az élet? Ki rontotta el? Az Isten eredendően? Vagy az ember útközben? Úgy vettük észre, hogy a Kelet nem akart addig elmerészkedni, hogy ne az életet tagadja, hogy az élet rossz, hogy az élet szenvedésekkel teli, és menekülni kell innen, ha boldog akar lenni, hanem felvállalja, hogy az élet eredendően Isten ajándéka, hogy az élet eredendően szép és jó, és mi, emberek tettük pokollá.
A Kelet inkább tagadja az egész életet, és távozásra buzdít, mintsem hogy önmagába merülne másképpen, mint eddig, és beismerné, hogy amit Isten alkotott, azt mi, emberek rontottuk el, és süllyesztettük az aranykori életet szenvedéssé. Nem a létet kell megvetni, mert a lélek, a csók, a bor, a játék, a család, a barátság, a szeretet, a természet, a filozófia, mind-mind Isten ajándékai, hanem az ember eredendő bűnét kell felismerni, és az életet az isteni mederbe, ahol valaha csordogált, visszaterelni. Természetesen valahol egyszerűbb az egész életet tagadni, mint apránként visszavezetni oda, ahol valaha a maga szépségében létezett, de az embernek a nehezebb utat kell választani, vallottuk naivan, és a földi életet kell derűssé varázsolni minden kilátástalansága ellenére is, és nem a földről fejvesztve menekülni.”
