Németországot a többi európai állammal ellentétben három gondolati és érzelmi séma terheli: a bűntudat, az übermensch tudat és az idealista rögelvek kényszere. Egyrészről Németország hetven éve folyamatosan sulykolja a saját népébe a bűntudatot, a második világháborúban elkövetett tettek, gaztettek és háborús cselekmények miatt. A bűntudat mélyen el is ült a németek tudattalanjában, szinte mindenki legalább egy kevéske bűntudatot érez, és eme önvádaskodásra rásegített, hogy a náci német egy olyan szlogenné vált a világban, mint a sóher skót vagy a sajtevő francia. A németek nemegyszer szembesülhettek megvetéssel és szidalmakkal a világ különböző részeiről, nem beszélve arról a rengeteg filmről, ahol évtizedekig a németek játszották a fő gonosz szerepét, így érthető, hogy szeretnének javítani az összképen, már csak azért is, mert nem gonosz emberek a németek, ahogy egyetlen nép sem; legfeljebb korlátoltak vagy idealisták, ez nézőpont kérdése, és egy ponton valóban agresszívekké válnak, de mindig egy nemesnek hitt cél érdekében. Másrészről az übermensch tudat továbbra is jelen van a német népben – természetesen továbbra is félreértve Nietzschét, de nem annyira mint a nácik idejében, hisz a liberális-humanista elvek, ha nem is Nietzsche übermensch szellemiségét tükrözik, mégse fajelmélet –, ugyan egy kevéskét megkopott – érthetően, a második világháborúban elszenvedett vereség miatt –, de a tudattalanban ott parázslik, és nem képes nyugton maradni; így, ha nem is mondják ki olyan nyíltan, mint korábban, de továbbra is meggyőződésük, hogy a német faj egy magasabb rendű állapot, mint mondjuk a magyar vagy a lengyel, amit igazolni vélnek a gazdaságban elért eredményeikkel, a törvénytiszteletükkel, a rendszeretetükkel, és azzal, hogy a második világháború pusztításai ellenére ismét Európa vezető hatalma lettek.
Harmadrészt Németország továbbra is szeret felállítani magának ideologikus elveket, rögeszmés ideákat – ez egy régi hóbortja a népnek –, aztán ezekbe a politikai elvekbe mindig szeret belekeverni némi romantikát és idealizmust – hogy több legyen mint pusztán egy földies gondolat, legyen benne magasztosság, még akkor is, ha téves, és még akkor is, ha harc és háború árán valósítható csak meg –, és miután megalkotta a rögelveket, amelyek sokszor zavarosak és innen-onnan összelopott gondolatok, rögeszmésen és kényszeresen elkezd ragaszkodni hozzá, sohasem figyelve túlzottan arra, hogy a valóság és a rögelvek vajon összeillenek-e.
Németország per pillanat, legyen szó jobb- vagy baloldali erőkről, a liberális-humanista elveket vallja, amiről alább majd részletesen lesz szó, itt csak álljon annyi, hogy a muszlim megszálláson gyakorolja a szabadság- és toleranciaelméletét, a befogadó politikát, így válogatás nélkül beenged mindenkit, sőt, bátorít, hogy minél többször és látványosabban gyakorolhassa az elveit. Azonban míg a Nyugat-Európa többi állama csak verbálisan vall liberális-humanista elveket, és azért nem bolondult meg annyira, hogy ha kell, akkor ne hajtson végre korrekciókat az elveken a gyakorlat irányába, addig Németország nem viccel, mondván, egy übermensch nem alkuszik meg, egy übermensch a végsőkig kitart az elvek mellett, még akkor is, ha egyedül marad, és még akkor is, ha nem igazán passzol a valósághoz; így most már nem csak azt tudjuk, milyen egy náci übermensch, aki kirekeszt és lenéz minden más népet, hanem azt is megismertük, milyen egy liberális übermensch, aki befogad és tolerál bárkit, még azokat is, akik veszélyt jelentenek mind az országára, mind a liberális-humanista elvekre.
Németország a többi európai országgal ellentétben most is a komolyan veszi az elveket, a legkomolyabban, annak ellenére is, hogy a gyakorlat korrekciók után kiált; de erre már láttunk példát a történelmében, hogy az utolsó pillanatig kitart egy téveszme mellett a németek többsége. Németország a liberális-humanista elvek legfőbb szószólója, részben bűntudatból, kompenzálni szeretné második világháborús szerepét; részben übermensch tudatból, hogy ők a legjobbak ebben is, mármint a liberális-humanista elvek megvalósításában; részben belső kényszerből, rugalmatlanságból, abból kifolyólag, hogy vonzódik a romantikus és idealista rögelvekhez a száraz és csúnya gyakorlatias világgal szemben. Németország menekültpolitikája egyetlen esetben érthető meg hatalomtechnikailag, ha szebb képet akarnak a világban kialakítani magukról ezáltal, mint ami őróluk elfogadott, és nagy dobra verik, hogy miután már mindenki lezárja és lezárta a határait, ők még mindig emberiek és befogadóak; csak nehogy rosszul süljön el megint ez a nagy igyekezet, és ne érje el célját, mert nem jónak, hanem egyszerűen ugyanolyan képteleneknek és őrülteknek fogják nézni őket, mint a múltban nemegyszer.
A németek rendes emberek, mondják, sokszor idealisták, és elkötelezettek egy romantikus eszme mellett, ugyanakkor realisták, és az anyagi struktúrákat szervezik szinte kényszeresen; sokszor segítőkészek, és valóban szívből segítenek, ugyanakkor kitaszítanak, ha a rend egyetlen pontját valaki megszegi; sokszor játsszák a mindent ismerő tudóst, a kioktatót, a fölötte állót, ugyanakkor a legkisebb dicséretnek is mint a kisgyerekek örülnek; sokszor übermenschek, akik a német népet többre tartják, mint ami, ugyanakkor hazátlanok és vándorok, akik állandó bizonyítási kényszerben szenvednek. Németország még mindig Fichte szavaiból kiindulva él és alkot: „Ismerünk-e még egy olyan népet, amellyel szemben hasonló elvárások fogalmazhatók meg? A kérdésre, azt hiszem, bárki nemmel válaszolna.” Németország, ha tudja, ha nem tudja, ha akarja, ha nem akarja, nem csak a saját nemzetéért felelős, hanem nagyságából és súlyából kifolyólag Európáért is. Európa sorsa Németország kezében van, ezt megtapasztaltuk már számtalanszor a múltban, és a jövő se tűnik másképp – és ilyen szempontból ha nem is übermenschek, de erős és súlyos nemzet –, így mi, magyarok csak reménykedhetünk abban, hogy a józanság és a politikai realitás lesz úrrá rajtuk, és nem görcsösen a végsőkig fognak ragaszkodni olyan rögelvekhez, amelyek távol állnak a valóságos viszonyoktól, mint ahogy a múltban már nemegyszer elkövették, és ami újra Európa összeomlásához vezethet.
