Részlet Julius Evola “A Felébredés Doktrínája” című könyvéből: “Ha az emberiség egy napon majd visszatér normálisabb feltételek közé, kevés civilizáció fog annyira elütőnek tűnni, mint ez a mostani, amely minden lehetséges formában az anyag feletti hatalmat és uralmat hajszolja, elveszítve közben a saját elme, a saját érzések és általában a pszichikai élet feletti uralmat. … Természetesen a modern civilizáció számos vívmányát a fegyelmezett és módszeresen alkalmazott gondolkozás tette lehetővé. Ez nem akadályozza meg azonban azt, hogy minden átlagos, sőt átlagon felüli emberbenső mentális életének nagy része a gondolkodás passzivitása szerint alakuljon; ami – ahogy a buddhista szövegek találóan fejezik ki – „önállóan mozog”.
Erről ki-ki maga is meggyőződhet, ha megpróbálja megfigyelni, mi minden zajlik elméjében, amikor például elmegy otthonról; az úti célra gondol, ám a kijáratnál eszébe jut a posta, erről máris egy barátja, akitől híreket vár, róla az idegen ország, ahol az illető éppen lakik, amiről viszont saját folyamatban lévő útlevél-kérelem ügye – ám egy elhaladó lány megpillantása máris új mederbe tereli a gondolatokat, amelyek kisvártatva ismét megváltoznak egy reklámplakát láttán, ezek pedig megint más érzéseknek és asszociációknak adják át a helyüket a metrón utazva.
A gondolkodás pontosan úgy csapongott, ahogy a majom ágról-ágra, de még csak egy bizonyos irányt sem tartott meg. Csupán próbáljunk meg egy negyedóra múlva visszaemlékezni arra, amit addig gondoltunk – pontosabban, ami bennünk gondolkodott – és meg fogjuk látni, hogy még ez is milyen nehéz lesz, hacsak nem olyan dolog merült fel, ami nagyon mélyen érinett bennünket. Ez pedig azt jelenti, hogy mindezekben a folyamatokban és rendetlen asszociációkban a tudat mintegy kábult vagy „nincs jelen”.
Miután ezt megfigyeltük, határozzuk el erősen, hogy követni fogjuk a különféle mentális asszociációkat, anélkül azonban, hogy megzavarnánk ezeket. Alig néhány perc múlva azt fogjuk észrevenni, hogy figyelmünk elkalandozik, hogy gondolatok sokaságát gondoltuk végig, amik kisiklottak az ellenőrzésünk alól. A gondolkozás nem szereti a felügyeletet, nem szereti, ha látják. Mármost a gondolkozásnak ez az ez az irracionális és élősdi folyamata tölti be a közönséges pszichikai élet túlnyomó részét, és hozza létre a lefokozott aktivitás és lefokozott önjelenlét ezzel összefüggő zónáit.
A passzivitás állapota csak fokozódik akkor, amikor már nem „spontán” gondolkozásról van szó, hanem az elme valamilyen emóció, valamilyen izgalom, remény vagy félelem hatására zaklatott állapotba kerül. A tudatosság mértéke az ilyen esetekben természetesen fokozódik – ugyanakkor azonban a passzivitás mértéke is. Már ezek a megállapítások is világossá tehetik, milyen feladat vár arra, aki „abbahagyta a jövés-menést”, magához tér és uralkodni akar saját elmevilágán. Azonnal elfogadhatatlanná válik az, amihez már szinte mindenki hozzászokott, hogy tudniillik normálisnak és természetesnek tekintse ezt az irracionális és passzív állapotot, amelyben a gondolkodás arra tart, amerre akar – ahelyett, hogy eszköz lenne, ami csak szükség esetén és kívánt irányba lép akcióba, ugyanúgy, ahogy csak akkor beszélünk, amikor akarunk, meghatározott céllal, egyébként pedig hallgatunk. Mindezek „valóságnak megfelelő” belátása jellemzi azt, aki felsőbbrendű szabadságra törekszik.
