Csagatáj

Csagatáj

a lázadó

Atakám

Atakám

a misztikus

Burtáj

Burtáj

a politikus

Aszlár

Aszlár

a filozófus

Tarkacsu

Tarkacsú

a kalandor

Kaszon

Kászon

a lélekbúvár

Tamás

Tomaj

a földműves

A társaság

A társaságot a fiatalság éveiben hívtuk életre. Azt a fura nevet kapta, hogy a Turba és a NemLét közötti létezés vagy lebegés. Heten alapítottuk, név szerint, Kászon, Aszlár, Burtáj, Tarkacsú, Csagatáj, Atakám és jómagam, Tomaj. A társaság zártkörűen működött, kifejezetten befelé forduló volt, és egyszer se merült fel bennünk, hogy bármi módon hatással legyünk a világra, és akár csak egyetlen embert is rábeszéljünk arra, hogy a Turba és a NemLét közötti lebegéssel kísérletezzen. Társadalmi szempontból céltalanul léteztünk. Önmagunk kedvéért. Önmagunk szórakoztatására.

A kezdeti lelkesedés, hogy egy új Szellemet keltünk életre, óriási volt, még Atakámot is magával ragadta, és ha józanok is maradtunk, azért romantikus vesszőfutásokba bele-beleszaladtunk. Gyártottunk nem egy irreális és merész ideát, de idővel, ahogy öregedtünk, és terebélyesedtünk, és módosabbak lettünk, és a világra koncentráltunk, és felokosodtunk, egyszóval, ahogy bedarált a rendszer minket is, a belső tűz, a különcködő vigyázatlanság alábbhagyott. A Turba és a NemLét közötti lebegés magasrendű Szellemét ejtettük, szinte hátat fordítottunk neki, és cinikusabb hangulatunkban még ki is nevettük, hogy fiatalon milyen idealistán és naivan álltuk a világhoz, azt feltételezve, hogy majd egy merőben új életszemléletet honosítunk meg a Kárpát-medencéből. A Szellem elárulása azonban nem akadályozott meg bennünket abban, hogy a havonta, holdtöltekor tartandó összejöveteleinkre el ne menjünk, így minden hónapban, még a legzűrösebb felnőttévekben is találkoztunk egyszer, és vitatkoztunk, beszélgettünk késő éjszakáig valahol a szabad ég alatt egy tábortűz mellett. De a beszélgetés színvonala egyre csak csökkent, ahogy korosodtunk, hisz idővel alig esett szó a fiatalság ideájáról, magasztos eszméiről, ember feletti terveiről, de annál többet fecsegtünk a politikáról, a karrierről, a munkáról, a kényelemről, a biztonságról és az anyagi dolgokról; mondhatni, velünk se történt más, mint minden idősödő társasággal, az idealizmusból átléptünk a realizmusba, a romantikából a megalkuvásba, a könnyed szellemből a görcsös belső akarásba, az önzetlen életérzésből a biztonságra törekvő kényelembe. Néhány lelkesebb év után feladtuk, hogy a Turba és a NemLét között lehetséges egy finom éteri állapot, a Nyugat és a Kelet között egy szellemi-lelki mozgástér, és míg öten, Kászon, Burtáj, Tarkacsú, Csagatáj és jómagam a Turbába estünk bele, és trappoltunk az élet materiális és felettébb ragadós ingoványában, addig Atakám egyértelműen a Nemlétben merült el, és fordított teljesen hátat a földi életnek, míg Aszlár, ha választani kell, inkább a NemLétben, mint a Turbában keresett menedéket.

Kászon pszichológus lett, a párkapcsolatok doktora, a szerelem mágusa, ahogy önmagát nevezte néhány nagyfröccs után. És ha a hírességet médiaszereplésekben mérik, akkor néhány túlmozgásos év kijutott belőle szegénynek.

Aszlár filozófiát tanított egy főiskolán. Szakmabeli társai akadémikusi pályát jósoltak neki, a jövő filozófusát látták benne, a viták fölött álló megújítót. De én bevallom, hogy Aszláron sohasem fedeztem fel ilyen törekvést. Egyszer se vettem észre, hogy akár szorgos akadémikust, akár lelkes megújítót látott volna önmagában. Ideje túlnyomó részét otthon olvasással töltötte. Szerintem eszébe se jutott, hogy a befelé forduló szellemi életen kívül létezik bármi más is a földön. Nem beszélve arról, hogy filozófusi esszék helyett örökké verseket írt, és a buddhizmus világába merült el.

Burtáj sokáig a tőzsdén ügyködött – tőzsdekeszeggé érett, ahogy Csagatáj nevezte –, és a pénzügyi világ ismert alakja volt. Már a rendszerváltás kezdetekor a tűz körül állott, és jókora szalonnadarabkákat csurgatott a kenyerére. Gazdag embernek tartottuk, már Csagatáj vagyonához képest mindenképpen, akinek jószerivel a nadrágján és néhány poénján kívül semmije sem volt. Az alkoholt mindig ő hozta az összejöveteleinkre, így havonta egyszer a legjobb minőségű borokat ihatta a társaság. Burtáj megalkuvó, szenvtelen nézeteket vallott. Egy harcedzett hatalomtechnikushoz hasonlított, aki képes volt nagyfokú és megdöbbentő lelketlenséggel szemlélni az életet, bár az is lehet, hogy túlzóan fejeztem ki magam vele szembe.

Tarkacsúnak nem volt hivatalos, polgári foglalkozása, hanem magyaros kalandorként élte világát. Mégse látszott rajta, hogy érzelmi, erkölcsi, anyagi, szellemi vagy egyéb gondjai lennének, majd kicsattant az egészségtől. Örökké a törvényesség határait feszegette, és van egy olyan érzésem, hogy minden kenyérkeresetét betyárbecsületből szerezte. Ennek ellenére sohasem tapasztaltam se izgalmat, se feszültséget rajta. Mintha mitologikus békességgel fogadta volna el, hogy a sorsa, ami rendeltetett, és a szíve, ami választható, két egymástól független történet; hogy egy betyár is lehet szent – bár ő messze állt ettől –, ahogy egy szent is lehet betyár.

Csagatáj, a hivatásos forradalmár, ahogy a társaság nevezte, szintén elhagyta a fiatalság éretlen próbálkozásait. A munkahelyi zaklatottságai miatt egyre inkább Tarkacsú életpályáját kísérte figyelemmel, mondta is, mikor megint hármasban találkoztunk, hogy beáll Tarkacsúhoz titkárnőnek. Míg Atakám egy közepesen elveszett magyar vállalatnál tologatta az aktákat derűs nyugalomban, bölcs hangtalanságban. Magamról sokat nem mondhatok. Talán én voltam a legszürkébb egyéniség a társaságban. Igazából két tevékenységem érdemel említést. Én ettem a legtöbb tökmagot, valószínűleg több mázsát az elmúlt harminc évben. És én ültettem a legtöbb fügebokrot, legalább százat az elmúlt évtizedben.

Társadalmi értelemben ez volt a társaság fénykora. Ennél többre, másra, soha senki se vitte, sőt, talán néhány évig tarthatott, míg egyesek közülünk a fényben és az egóban tetszeleghettek, mint Kászon és Burtáj, mert jöttek a belső meghasonlások, a külső térvesztések, a bukások, a lázadások és a veszteségek. Valahol mindannyian elbuktunk az életben, meghasonlottunk, megcsömörlöttünk, menekülő utakat kerestünk, és ha a humorérzékünket nem is veszítettük el, arcéleink merevebbé, szigorúbbá formálódtak az évek alatt. Talán az a Szellem köszöntött vissza ránk, akit fiatalon feltámasztottunk, és ápoltuk néhány évig, és bosszulta meg, hogy mi öten igen hamar elárultuk és feláldoztuk őt egy élvetegebb és felszínesebb élet reményében; míg Atakám és Aszlár is hátat fordított neki, és egyre mélyebben merült el az élet tagadásában, az örömtelen öröm csalóka, mégis egyfajta lelki biztonságot nyújtó őszi napsugarában.

Aztán a középkor derekén az egyik összejövetelünkön, egy kétségbeesettebb és világiasabb pillanatunkban – talán némi lelkiismeret furdalást érezve az elárult Szellem miatt – egymást kezdtük biztatni, hogy igenis megülnek bennünk egyetemesebb gondolatok, amelyeket érdemes felidézni, és amelyek megállják helyüket a világban. Addig-addig fecsegtünk, és forgolódtunk, és szájaltunk, míg ara jutottunk, hogy a világhálón kreálunk egy honlapot, ahol három ember közülünk, méghozzá a néhai Atakám, Csagatáj és Burtáj megosztja a gondolatait a világgal. Pontosabban fogalmazva, ők hárman lesznek a társaság arcai, de a valóságban, a háttérben mindannyian részt vállalunk egy-egy gondolat megfogalmazásában; méghozzá úgy, hogy Kászon Burtájjal ügyködik együtt, Csagatáj Tarkacsúval, míg Atakám nevében – tiszteletére, aki már évek óta meghalt – jómagam és Aszlár írunk. Atakám pár éve halt meg a börtönben, ahonnan rengeteg levelet küldött nekem, amelyekből, úgy döntöttem, néhányat közreadok a honlap keretében; illetve Aszlárral lelki rokonságot ápoltak, így neki nem lesz nehéz Atakám szemüvegén keresztül látni és láttatni a történéseket, és megírni azokat.

Atakámra, Csagatájra és Burtájra azért esett a választás, mert mindegyikőjük megtestesít egy olyan alaptípust, divatosabb szóval archetípust, amely a legtöbb nép történelmében gyakran felbukkant. Atakám a misztikusokat képviseli, a földről menekülőket, a befelé révülőket, az észen túliakat; hisz Atakám egész életében úgy viselkedett, mintha ideiglenesen létezne a földön, mintha révülő tudattal nézné az eseményeket, mintha az emberen túliról tekintene vissza a földi kavalkádra; és olyan szárnyaszegett véletlenség áradt szemeiből, mint aki egy fűszálnak is képtelen ártani. Csagatáj a lázadókat testesíti meg, az ellenállókat, a bátor harcosokat, az igazságkeresőket; hisz Csagatáj örökké lázított a fennálló világrend ellen, legyen kommunista vagy kapitalista, diktatórikus vagy demokratikus, keresztény vagy materialista, mindegy; Attila óta létrontott a világ, nyilatkozta ki nemegyszer, és hiába fojtott minden megnyilvánulását humorba, veszélyes, torzonborz figuraként tombolt a világban. Burtáj a politikusokat mutatja be, az érzelemmentes gondolkodókat, a hatalomtechnikusokat, a földön szervezkedőket; hisz Burtáj szenvtelen gondolkodása mindenkit megbabonázott, logikussága lenyűgözött, és hiába is alkudott meg nemegyszer a világgal, neki, valamiért mindig megbocsátottuk.

Mielőtt belevágna a kedves Olvasó az írásokba, tartsa észbe – nehogy többet gondoljon róluk, mint aminek szánták –, hogy ez a kísérlet nem szól másról, mint néhány öregedő ember önszórakoztatásáról és valahol, nevezzük nevén, egoista megnyilvánulásáról, akik az évek alatt felgyülemlett gondolataikat most a világhálón öntik ki. És hogy miért nem maradtunk inkább csöndben, ha már ennyi időt kibírtunk békességben és némaságban? És hogy mi végre okoskodtunk bele az éterbe, mikor feltartóztathatatlan mennyiségű vélemény árad a világhálón? Nehéz kérdés. Nincs rá világos válasz. Talán valami belső feszület a nyilvánosság felé űzött bennünket. Talán egy felzaklatottabb pillanatunkban úgy dönthettünk, hogy nem visszük magunkkal a halálba a gondolatainkat. Kiüresedett tudattal akartunk a másvilágba lépni. Remélem, az Úr megbocsátja nekünk eme öncélú önömlengéseinket és önszerepléseinket.

Tomaj, a krónikás

A bejegyzések többnyire Atakám, Csagatáj és Burtáj neve alatt fognak futni, de felkért a társaság engem – kaptam is egy nevet, Tomaj, a krónikás –, hogy néha, természetesen egyeztetve a többiekkel, írjak felőlük, és mutassam be egy-egy oldalukat, hisz ezáltal is betekintést nyerhet az Olvasó a három ember személyiségébe és a társaság gondolataiba.