Vajon hány és hány ember szeretett volna az elmúlt évezredekben jobbítani az emberiség sorsán? Vajon hány és hány gondolat született a távoli és a közeli múltban, amelyek az emberiséget akarták jobb útra terelni? Ezer? Tízezer? Egymillió? Ki tudja? Vajon mióta is akarják a világ rezdüléseire érzékenyebb emberek „megmenteni” vagy legalább helyrebillenteni az emberi világot? Buddha óta? Krisztus óta? A felvilágosodás óta? Vagy már a mitikus korban is erre törekedtek egyesek? Vajon sikerült-e a világjobbítás? Vajon a világ az elmúlt évezredekben ettől a rengeteg embermegmentő és világjobbító törekvéstől megszépült és emelkedettebbé vált, vagy inkább tovább hanyatlott? Esetleg nem változott semmit, legfeljebb a külsőségekben?
Igazából nem is az a legfőbb kérdés, hogy a világjobbító törekvések helytállóak voltak-e vagy sem, mert a földi világon évezredek óta valóban lehetne javítani, hanem az, hogy ezek a bölcsek, ezek a szentek, ezek a jóakaratú emberek a világjobbító elméleteik kinyilatkoztatása előtt megvizsgálták-e tüzetesebben a megmentésre váró embert. Vagy anélkül törték a fejüket egy életen át, hogy az emberről mélyebb tudással rendelkeztek volna, így nem az emberből, hanem saját idealista vágyaikból indultak ki, amikor papírra vetették világmegmentő nézeteiket?
A múltbéli források arról árulkodnak, hogy éltek olyan gondolkodók, akiket a hőn áhított idealista cél sokkal jobban hatalmába kerített, mint amennyire szabad lett volna, és nem fektettek túl nagy hangsúlyt az ember mélyebb megismerésére, gondolván, majd „belenő” az idealista célba az emberiség, vagy ha nem, hát erővel belefaragják. És éltek olyan gondolkodók – talán ezek voltak kevesebben –, akik megérezték, hogy a világjobbító törekvéseket szükséges összhangba hozni az emberrel, mert ha csak idealista elképzeléseikre hallgatnak, úgy káoszba és erőszakba fulladhatnak a legjobb szándékú igyekezetek is.
