192. Pató Pál Úr

Látva és megélve a huszonegyedik század felgyorsult világát, a szűnni nem akaró, szinte kényszeres anyagi fejlődést, az örökös technikai újításokat, a mindennapos hajszát a megélhetésért, a munka istenítését, a földünk kizsákmányolását, a lelki nyugalom és rezignáció egyre nagyobb hiányát, egyre többször elgondolkodom azon, hogy a Petőfi Sándor által megénekelt Pató Pál Úr nem is volt olyan ostoba, mint ahogy a költő bemutatja, hisz mentális problémákkal, lelki frusztrációkkal nem igen küzdhetett. Egykedvűen ülhetett a portája előtt, és ha valaki túlmozgásos felindultságba űzte magát, és ne adj’ isten tevékenységi lázba esett, akkor nyugodt hangon azt mondta neki, lazítsál már öcsém, „Ej, ráérünk arra még”. Nagy valószínűséggel, ha Pató Pál szellemisége útját tudta volna állni a kereskedő-tőkés világ által diktált tempónak, akkor, ha szegényebbek is lennénk, de nyugodtabb tudatállapotban léteznénk, nem utolsósorban nem tettük volna tönkre a földünket, hisz „Ej, ráérünk arra még”.