Manapság rengeteg ember vallja őszinte lelkesedéssel, hogy a világegyetem és az emberiség a robbanás és véletlen műve. Nem gondolják, hogy létezhet egy feljebbvaló Értelem, Isten, aki közreműködött volna a világ keletkezésénél, hanem úgy vélik, hogy egy szerencsés napon, egyetlen óriási robbanás után a semmiből megszületett az ősanyag, vagyis a Semmiből keletkezett a Valami. Ezt a semmiből való megnyilvánulást hívják a keletkezés első fázisának: a semmit, a robbanást és az ősanyagot. Meggyőző lelkesedéssel hirdetik, hogy nincs itt se ok, se értelem, se szeretet, se érzelem, se szándék, se semmi, hanem a vak véletlenek sorozatából nőtt ki az ősanyag. Ez az ősanyag azonban a legnagyobb meglepetésre nem tudott nyugodtan és békésen megülni, és örökké egy kaotikus ősanyag maradni, hanem addig mozgott, és ficánkolt, és akart, míg az élettelen kaotikus univerzumnak egy teljesebb és fejlettebb formációja alakult ki, így létre jött többek között a Naprendszer is. Hogy miért tette az ősanyag? Nem tudni. Senki se képes értelmes válaszokat adni rá, legfeljebb tudományos fantáziálgatásokat, és a véletlenek örökös emlegetését.
Aztán évmilliókkal később – itt nem történhettek robbanások – valószínűleg az időjárás változásnak és ismét a vak véletleneknek köszönhetően megjelent a kezdetleges élet a Földön. Az élettelen anyagból lassú fejlődés után élő anyag teremtődött anélkül, hogy egy magasabb Értelem közreműködött volna az élet megszületésében; vagyis az élettelenből keletkezett az élő minden értelmesebb ok nélkül, csakúgy, ismét a véletleneknek köszönhetően. Ezt az élettelenből megjelenő élőt hívják a keletkezés második fázisának: az anyagot, a véletlent, az időjárást és az életet. Az élet egyelőre kezdetleges formában volt jelen, egysejtűek és többsejtűek alakjában, de nem tudott nyugton és békésen megülni, és kezdetleges élet maradni örökké, ahogy az ősanyag sem tudott ősanyag maradni, hanem akart és fejlődött. Hogy miért akart és fejlődött? Senki se tudja pontosan. Mindenesetre a fejlődés egyik csúcspontjaként megjelent, szakszóval élve, az evolúciós folyamat eredményeként több millió év alatt kifejlődött a kezdetleges egysejtűből a kezeit lóbáló majom. Ezt az egysejtűből kifejlődött majmot nevezik a második fázis csúcspontjának: a tudatlan majom megjelenését. Továbbra se tudni, hogy miért, de az időjárás és a véletlen hathatós támogatásával a majom se akart majom maradni, ahogy az ősanyag se ősanyag, és az egysejtű se egysejtű, és egyszer csak a majom is látványos fejlődésnek indult. A fejlődés most se volt hiábavaló, újra óriási sikerbe torkollott a létezés, hisz a majom egyik fajtája évmilliók alatt Istentől rettegő ősemberré alakult át, és az ösztönszerű majomból megszületett az Isten felé tekingető ősember. Ezt a majomból lettem ősember elképzelést hívják a keletkezés harmadik fázisának: a majmot, a véletlent, az időjárást és az ősembert.
Az Istentől rettegő ősember az ősanyaghoz, az egysejtűhöz és a majomhoz hasonlóan képtelen volt nyugton megülni, és képtelen volt élvezni, hogy ő csak egy ősember. Ő is tovább küzdött és fejlődött, harcolt és igyekezett, mint az előző állapotok, de míg a korábbiakról senki se tudja, vajon miért tették, addig az ősember esetében már határozott elképzelések forognak. Az ősember azért küzdött, vélik sokan, hogy okosságokra, ismeretekre és biztonságra tegyen szert ebben a bizonytalan világban, ledobja a tudatlanság és a vakság láncait, és hogy többé ne rettegjen se az Istentől, se a természettől, hanem győzedelmeskedjen mind a szakrális, mind az anyagi világ felett. Az ősember igyekezett, mozgott, figyelt és okosodott, és láthatóan, szeretett volna minél előbb a földi tetőpontra felérni, élvezni az ész és az érzéki tapasztalatok által felépített élet biztonságát, uralkodni a természet felett, így hosszú és kínkeserves évtízezredeken keresztül küzdött az anyagi természettel és a saját tudatlanságával szemben, hogy kiterjessze az uralmát a földkerekségen. A nagy küzdelemben, vagy ahogy nevezni szokták, az óriási haladásban több sikert is elért. Többek között sikerült eloldania a tudatát az Istentől, megszabadult a buta hiedelmektől és a szakrális meséktől, tudománnyá emelte a vallást, majd a tudományos vallást is meghaladta, és boldogan és öntudatosan istentelenné vált Aztán maga alá gyűrte és részben elpusztította a természetet, felhasználta és kihasználta túlzott vágyainak, továbbá megtanult írni, olvasni és számolni, deriválni, kővárakat építeni, felhőkarcolókkal ékeskedni, és rengeteg haszontalan ismeretet halmozott fel az anyagi világról. Mostanra elvileg nagyon boldognak és nyugodtnak kellene lennie az ősembernek, hisz már nem ösztönszerűen ugráló tudatlan majom, és nem is Istentől rettegő szerencsétlen ősember, hanem egy fejlett és okos ember, aki rengeteg lexikális ismerettel rendelkezik, uralja a természetet, boldog és kiegyensúlyozott az általa teremtett élettérben. Mindezek ellenére bármelyik oldaláról is szemlélem e megeszesedett és elanyagiasult modern embert, e Istenétől eloldott kétlábút, nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak és boldognak semmiképpen sem tűnik az elméje. Ez lenne a létezés tetőpontja. A harmadik fázis vége: a boldog és civilizált majomból lett ember.
A robbanás, a véletlen és az időjárás mellett kardoskodó modern kori emberek véleménye szerint a teljes győzelem még nincs terítéken. Pontosan ugyan nincs megjelölve, mi a végső győzelem, mi a végállapot e örökkön fejlődő hajszában, és az se, hogy vajon a boldog és civilizált majomból lett ember tovább fejlődik-e, és mondjuk lesz egy emberből lett űrember, de úgy vélik, hogy biztos győzelemre állnak az anyagi világgal szemben, a természettel szemben, az Istennel szemben, a világegyetemmel szemben, és mindennel szemben, amit önmagukon kívül találnak. Önmagukra – ahogyan egyébként oly sokan a földön, beleértve sokszor magamat, magunkat is – nemigen fordítanak gondot. Tudatukat tüzetesebben nem vizsgálják meg. Többnyire egy örökmozgó nyughatatlanságban léteznek, ahol a világot szeretnék megváltoztatni és valamilyen belső szorongásból kifolyólag legyőzni. Nem kizárt, hogy egy békés, semmittevő héttől, nem többtől, mint egytől, melyet magányban kellene tölteniük, örökké zabolátlan elméjük valószínűleg a pattanásig megfeszülne. Ugyanis a semmittevő békességben szembetalálkoznának valódi énjükkel, meglátnák lelküket, szívüket, tudatukat, és ráébrednének, hogy mindazt, amit eddig a külvilággal kapcsolatosan érzékeltek, azt a rengeteg feszültséget és akarást, most a magányban, külvilág nélkül is észlelik.
E szokatlan tudatállapot sokakat megviselne, hogy nincs semmilyen külvilág, akiken és amiken a tudat sebeit le lehetne vezetni, szakszóval élve, rá lehetne vetíteni, hogy egyedül vannak, ennek ellenére érzik a belső feszültségeket, a szorongásokat és a haragokat. Egyedül maradva a tudat szennyezettségeivel, valószínűleg önpusztításba csapnának át ezek a mentális sebek, és soha nem látott mértékben felfokoznák a félelmeket és az indulatokat. Azon emberek pedig, akik rádöbbennének e fonákságokra, hogy az egyedüllétben is, amikor az ember önmagában él, ugyanolyan mentális mozgásokat végez, mintha a külvilággal érintkezne, szembekerülnének azzal a rémisztő ténnyel, hogy minden zaklatottság, amit eddig a külvilágban észleltek, saját lelkükben dübörög, hogy elsősorban a saját lelkük beteg, és ezt a lelki feszültséget csak levezetik a külvilágon.
Olyan megérzés ül lelkem végzetében, hogy mikor az elmeészbe csavarodott modern kori anyagfelfedezők belekürtölik a világba, hogy győztünk, mindent tudunk, és mindent uralunk a földön és a holdon, abban a szent pillanatban eljön a vég, és elveszítjük lelkünket, égből alászálló hangunkat. Az a nap lesz az emberiség utolsó napja, és mi mindannyian megyünk a pokolba. Ez lesz a csúcspont. A keletkezés negyedik fázisa, mely egyben a pusztulás első napja
