52. Kóbor lovagok

Részlet Cervantes, Don Quijote című könyvéből:

„Mert ha az igazat meg akarjuk vallani, a közkatona, ki tisztének parancsát végrehajtja, nem végez csekélyebbet, mint maga a tiszt, aki az utasítást adta. Azt akarom ezzel mondani, hogy a szerzetesek teljes békében és nyugalomban kérik a mennytől a földnek az üdvöt, míg mi, harcosok és lovagok, valósággal véghez is visszük, amiért ők könyörögnek, midőn ezt karunk hatalmával és kardunk élével megvédjük, éspedig nem fedél, hanem a szabad ég alatt, kitéve nyáron a nap elviselhetetlen sugarainak, s télen a legzordonabb fagyasztó zivataroknak. Így hát Isten szolgái vagyunk a földön, karjai, amelyekkel igazságot szolgáltat. S minthogy a harc ügyei, s mindaz, ami csak összeköttetésben áll ezzel s hozzátartozik, csupán verejtékkel, fáradalommal és szakadatlan munkálkodással végezhető: ebből az következik, hogy akik ennek gyakorlásában fáradoznak, kétségtelenül sokkal nehezebb munkát végeznek, mint azok, akik zavartalan békében és nyugalomban imádsággal kérik Istent, hogy az egymagukban kevésre képeseket gyámolítsa. Nem akarom én ezzel azt mondani – eszem ágában sincsen –, hogy a kóbor lovag hivatala talán jobb volna, mint az elzárkózott szerzetessé; csak abból következtetem, amit már magamnak kellett elszenvednem, hogy a lovagság kétségkívül sokkal több fáradalommal, nehézséggel, éhséggel és szomjúsággal jár, sokkal nyomorúságosabb, rongyosabb, tetvesebb, mert bizonyára igaz, hogy a hajdankori kóbor lovagok igen sok balsorsot szenvedtek életük folyamán.”