János-Széll István jegyzete:
“Bízok a létezés értelmében, az igazságban, a halhatatlanságban. A többi lényegtelen, s a nemes ember lényegtelen dolgokkal nem foglalkozik. “Ne aggodalmaskodjatok.” Az élet úgy van megszerkesztve, hogy csak az veszti el, aki foggal örömmel meg akarja kaparintani. De ha odaadom: örökre az enyém lesz. Ez az ősbizalom alapja.
Az élet nagy ellensége a lustaság, mert az életet ápolni kell, folyamatosan irányítani és csiszolni és nemesíteni. Az ápolatlan élet nyers és szerencsétlen, tele kétségbeeséssel, félelemmel, betegséggel. Mindezek a negatívumok tudatják velünk, hogy nem foglalkoztunk önmagunkkal megfelelőképpen, hagytuk, hogy a lustaság úrrá legyen felettünk.
Az ember hamar gödörbe esik. Az egyik rossz körülmény hozza a másikat, a tudatunk egyre beszűkül és elhomályosodik a látásunk, ez meg csak fokozza a bennünk levő zűrzavart és kábulatot. A minőségi élet az éberség jegyében áll, az éberség az ősbizalomra épül, az ősbizalom tudásra és tartásra. Mindez attól függ, hogy hol a hangsúly az életünkben: a külsőn vagy a belsőn, a kellékeken vagy a művelésen.
Az ősbizalom megszerzése érdekében két vonalon kell elindulnunk.
Az egyik fontos vonal, amin keresztül el kell indulnunk, az az úgynevezett univerzális orientáció, magyarul egyetemes tájékozódás, tájékozottság. Szert kell tennünk spirituális tudásra, ismeretre, mert kell valami, ami a hitünk bázisát megadja.
A hit nem tévesztendő össze a vallással. A hit, amiről én beszélek, a metafizikai tudás adta ősbizalom, nem pedig vallásgyakorlás. A vallás amúgy is hibás szó, a religió visszacsatolást jelent. Vissza a gyökerekhez, vagy inkább vissza önmagunkhoz.
Szóval, az egyetemes tudást kell megszerezni. Ennek van külső meg belső, ugyanakkor elméleti és gyakorlati útja. A külső, és egyben elméleti tudás az olvasás, filmnézés során jön létre. Az elméleti tudás azonban mit sem ér, ha nincs mögötte gyakorlat. Minden, amit olvasunk, mindaddig elmélet, míg ki nem próbáljuk azt a gyakorlatban. Amúgy is rengeteg dolog van – hogy ne mondjam, szinte minden – amit gyakorlással (realizációval, azaz gyakorlatba ültetéssel) – tanulunk meg. Hiába olvasunk könyveket az úszásról, vagy a harcművészetről, ha nem megyünk be a vízbe, nem tanulunk meg úszni, vagy nem edzünk. Hiába olvasunk a boldogságról, a pozitív gondolkozásról, ha nem próbáljuk ki mindezt. A ma embere általában fordítva gondolja el: ha majd megszerzi a tudást, akkor gyakorolni fogja. De legtöbbször, az az igazság, fordítva van: gyakorolva szerzi meg a tudást.
A belső út a tudás megszerzésének mélyebb, igazibb módja, bár ugyanannyi veszélyt rejt magában, ha nem többet, mint a külső utak. Emberek vagyunk, akik hajlamosak magukat becsapni, megszívatni, félrevezetni. Ezt csak a realizáció védheti ki. Amit gyakorlatban kipróbálok, az igaz, a többi csak teória.
Ilyen belső út a meditáció, elmélkedés, írás, napló.
A második fontos vonal nehezebb. Ugyanis a transzparens egzisztenciáról, vagyis a teljesen átlátszó életről van szó. Nincs rejtegetnivalónk, nincsenek titkaink. Miért is lennének? Ahogy mondják, amit az emberen a leghamarabb észrevesznek, azok a titkai. A titok maga az ördög. A titok az, ami megbetegít, ami felemészt, ami megront. Az élet nem bújócska.
Sokan kilátástalannak és céltalannak látják az életet. De a cél nem elég, hisz a legtöbbünk célja igen kicsinyes, és értelmetlen. Az életnek értelme van, nem célja. Ezt az értelmet kell felfedeznünk, mert ha az értelmet megleltük, a célok evidenssé vállnak.
Az élet értelme nem lehet más, mint a fejlődés. Mert ha mi fejlődünk, a világ fejlődik, a létezés tisztul, a világegyetem ébred.
Ha megáll a fejlődés, akkor jön a depresszió, a pánik, a fizikai megbetegedés, a konfliktus.
Az ősbizalom egy érzés, egy tudás, egy olyan állapot, amelyben legtöbbször biztonságban érezzük magunkat. Nyugodtak vagyunk. Miért? Mert biztosak vagyunk benne, hogy sose halunk meg. Ez bár sok embernek furcsának tűnhet, de higgyétek el nekem, vagy ne is, inkább ti is érezzétek ugyanezt. Az ember a testet elhagyja, a létet soha. Az ősbizalom az, hogy érzem és tudom, az élet csak pillanat a létezésben. Bízok abban, hogy ami van, jó, és minden okkal történik, és igazság van, tudás van: azaz fény van. A fény mindent beragyog, s ennek a ragyogásnak a része vagyok.
Az ősbizalom egyre erősebb, amint egyre többet tudunk, de egyre erősebb, ahogy megtapasztaljuk, hogy amit tudunk, az igaz. Mert a gyakorlat visszaigazolta.
Az élet rendbetételének előfeltétele ezt az ősbizalmat megelőlegezni. Lehet, hogy most rossz az élet, vagy zűrzavar van, nem mennek úgy a dolgaink ahogy szeretnénk. Bizalom nélkül nem is mehet. Nyugodjunk le tehát, vegyünk egy mély lélegzetet, és véssük az agyunkba: az életünk túlmutat születésen és halálon, ez az élet egy iskola, amit kijárunk, ha tetszik, ha nem. S ha már ki kell járnunk, akkor miért ne barátkoznánk össze az osztálytársakkal, és miért nem tanulnánk az órákon a tanárainktól, akik ilyen vagy olyan formában megjelennek az életünkben.
Ez még csak egyszerű bizalom, ami hamar szertefoszlik, de ha gyakoroljuk, egyre jobban elmélyül. És közben nyitott szemmel járunk, éberek vagyunk. Az éberség a dolgok igazi arcának látása. Egyesek szerint a harmadik szem, teljesen mindegy: az éberség, vagyis ez a látás, nem szervi, hanem tudati. Azaz szellemi.
Mindig kérdéssel kezdődik. Mi ennek az oka? Miért történt? Mit kell belőle tanulnom?
A válaszok keresése fokozza az éberséget, ugyanakkor azok megtalálása fokozza a nyugalmat: vagyis az ősbizalmat. Sokan mondják, hogy ők nem találják meg a választ. Hiába gondolkodnak rajta. Megértem, de el kell mondanom, hogy ennek legtöbbször az az oka, hogy a választ nem önmagunkban, hanem kívül, külső körülményekben keressük. Nagy a metafizikai anyag, nem írhatok le mindent, de ott van minden bennünk. Egyetlen oka, hogy nem látjuk, az, hogy nem akarjuk látni.
Az életet rendbe kell tenni, ehhez fejlődni kell.
Az önismeretről nem is írtam. Mert logikus ugye, hogy nem vagyunk egyformák, nem ugyanazt az életet kell élnünk mindannyian. Hogy melyik az én életem? Ehhez kell az önismeret. Vannak önismereti módszerek, de mit sem érnek, ha az elsőt és legfontosabbat nem tartjuk be: legyünk őszinték magunkhoz. Legalább, az elején. Valljuk be. Ne szépítsük, ne hárítsuk, ne találjunk kifogást és elméletet. Valljuk be magunknak gyengeségünket, majd lépjünk tovább. A saját hibáink nem arra okok, hogy elcsüggedjünk, s feladjuk, hanem nyersanyag, amivel dolgozhatunk.
Mindenkinek megvan az igénye az élete műveléséhez. Sajnos ebben a külsőségekre élezett világban legtöbben a külsőre fektetjük a hangsúlyt, legfeljebb a lexikális tudásra. Annak is igénye van, aki izmokat gyúr, annak is, aki festi magát, mert egyedi és más – saját maga – szeretne lenni. Ezt az igényt nem eldobni kell, hanem el kell tolni a lényeges fele. Tegyük fel a kérdést, hogy mi az, amit halálunk után magunkkal viszünk? Ezek fejlesztésére és művelésére legyen elsősorban igényünk. A nemesség, az igazság, a hűség, a szeretet, a bizalom, a látás, a tudás, a tájékozottság, a morál. Ami csak külső, ami csak ész vagy test, az rövid ideig a miénk. S mivel elmúlik, meghal, nem bízhatunk benne. Nem építhetünk rá. Amire építeni lehet, az az öröklét.
Kezdjük el. Nyugodjunk le, semmi gond nincs, a létezés örök, az életünknek értelme van, s létezik idill.
Aztán, ha lecsillapítottuk a bennünk levő félelmet, bizonytalanságot és sóvárgást, kezdjünk olvasni, meditálni. Menjünk mozogni, úszni, sétálni.
A lazaság nem felelőtlenség, hanem a fölösleges dolgok elengedése. Társadalmi elvárások, neveltetés? Nem számít. Nézzük meg, mi az életünk értelme, s abból induljunk ki. Élvezzük az utat, mert az út a lényeg, a cél maga az utazás. A megérkezés csak az igazi, saját utunk megtalálása. Nem vár senki a kupával az út végén, mert nincs verseny. Nyugalom van és hit.
A hit az ősbizalom és a tudás, valamint az éberség egyszerre. Szabadság, és morál. Igényesség és őszinteség. Nem dogma, nem hiedelem. A hit az odaadás: odaadom magam a létezésnek, mert ez felszabadít. A világ dolgai azért kellenek, hogy segítsenek az önismeretben és a fejlődésben, a mester nem ragaszkodik a kalapácshoz, mert az csak azért kellett neki, hogy a mesterművét létrehozza. Nekünk is mesterművet kell kovácsolnunk az életünkből, s ne az eszközökhöz ragaszkodjunk, hanem a műveléshez.
Ősbizalom. Bízok a létezésben, a teremtésben, az igazságban, a halhatatlanban. Bízok a létezés értelmében. A többi lényegtelen, s a nemes ember lényegtelen dolgokkal nem foglalkozik.
Az eszközöket használja csupán, de azoknak nem rabja. Átlát az eszközök adta színes kavalkádon, mert éber. És nem zavarja meg semmi, mert van hite.
Nem fekszik le az életnek, ha övé a létezés.
Ha elindultál, a többi adja magát. A fejlődésnek csak a kis titkaink, rejtegetnivalóink és lustaságunk lehetnek gátolói. De ugyan mit rejtegetni, hisz az egyetlen fontos ember, aki számít, mi magunk vagyunk, és mi tudjuk, hogy mi van elrejtve.
Ja, és ha mi tudjuk, mindenki tudja, mert a világ nem zárt, hanem nyitott.
Az élet rendbetétele az az elhatározás, hogy odaadom a kis élvezetekért és boldogságért kuncsorgó életemet. Hogy kinek? Hát magamnak, aki ennél sokkal nagyobb vagyok, és szabad, és éber.
Mert a létezés az enyém, s én vagyok a létezés.”
