Részlet Halasy-Nagy József, Korunk szelleme című könyvéből:
„A demokrácia lényegében negatív mozgalom. Sokkal inkább jellemezhető azzal, amit tagad, mint azzal, amit állít. A társadalom atomokra bomlásának terméke, s mint ilyen a régi szubstanciális kötelékek megtagadásából él. Egyetlen pozitívumnak a szabadság látszik benne, azonban ha jól megnézi az ember, kénytelen észrevenni, hogy ezt is főleg a negativitásában értékeli. Nem az a fontos benne, hogy általa az ember szabad valamire, hanem hogy szabad valamitől. Nem feladatokat lát, amelyeket módunkban van megvalósítani, hanem kötelékeket, amelyektől mentek lehetünk. Mert a demokráciának nincs benső tartalma, amiért élne. Nem lát sehol olyan feltétlen, abszolút értéket, amely benső értelme lehet az életnek. Relációkban látja a világot, s a változó világok kaleidoszkópja szemében a valóság. Éppen ezért a szabadság mellett leghevesebben a türelem eszméjéért száll síkra. A legkülönfélébb felfogásokat egyenlő értékűnek és jogúnak tartja, tehát türelmes mindegyikkel szemben, minthogy lényegében egyikben sem hisz. A helyes és helytelen tárgyában a többség véleménye előtt hajol meg, mintha bizony a szép, jó és igaz kérdésében lehetne dönteni szavazással! Az a nézet, melyet milliók vallanak, nem lesz ezáltal igazzá és helyessé, de ezt a demokrácia nem akarja elismerni. Így lett közönyös a modern ember a jóval és a rosszal szemben, mert megfeledkezett azokról az ontológiai alapokról, melyek az igazság, jóság és szépség előfeltételei. … A demokrácia szembe állítja az egyént a társadalommal, melyet csupán mesterséges és nem őseredeti alakulatnak tart, s az áldozat lelke helyett az önzés indulatát növeli nagyra fiaiban. Innen származik benső krízise is, mely már a múlt század folyamán kiütközött a szocialista mozgalmakban, ma pedig a világszerte megizmosodott diktatórikus törekvésekben.
A szocializmus szembeszögezi vele a társadalom szükségességét a lélek benső üressége helyett. Hangsúlyozz az egyén fölötti erők és feladatok fennállását, követeli az áldozat szellemét, de lényegében önmaga sem tud ellensége fölé emelkedni, mert megmarad azon a materiális síkon és funkcionális szemlélet mellett, melyből ellenfelének: az individualista és liberális demokráciának tévedései fakadnak. Ezért maga sem tud egyebet ígérni híveinek, mint a materiális javak földi paradicsomát, a termelő eszközök kisajátítását és hasonlókat. Vagyis ahelyett, hogy egy magasabb, eszmei és abszolút síkban hierarchikusan keresné azokat a feltétlen értékeket, amelyek nélkül üressé válik az élet, műló anyagi javak élvezetével kábítja el az elégületlen embereket.
A demokráciának kísérője a kapitalizmus, melynek lényege a gazdasági racionalizmus, de a termelő tőke fogalmával a vagyonnak egy újszerű látását hozta a világba. A régebbi felfogás szerint a vagyon csupán eszköz. Arra való, hogy az embert élete fenntartásában segítse. Halmozásának tehát nincs értelme. Most azonban a vagyon céllá lett. Eszközből az emberrel egyenlő rangú tényezővé abban a viszonyban, amely az ember és a javak között áll fenn. A munka ennek következtében súlyos teherré vált, mert a munkás elvesztette vele a személyes kapcsolatát: lemondás, idegenség, megfeszített aszkézis és súlyos iga lett belőle az ember számára. Minthogy a javak egyike sem nőtt így hozzá az emberi lélekhez, a kapitalizmus életstílusa magával hozta, hogy benne minden eladó. Nem csoda, ha e zűrzavarban értékvakká válik az ember, s élete üressé és jelentéktelenné züllik a pénz rabságában. Ezt a lelki űrt a gyönyör intenzivitásával és a teljesítmény nagyságával véli betömhetőnek, s ezért ez a két mozzanat uralkodik az életen.
Mégis a legfájóbb csalódás a modern tudomány felől ért bennünket. Mikor immár azt hittük, hogy eszünkkel megoldjuk a világrejtélyeket, s mechanikánk magának az életnek és a lelki jelenségeknek mélyére lesz képes lehatolni, a titkok titkai meredtek elénk, s ma valami hatalmas irracionalitás hulláma akarja halomra dönteni a racionális tudomány büszke épületét. A biológiában rohamléptekkel halad előre a vitalisztikus felfogás, a lélektan a tudattalan sötétjében botorkál, a matematikát gyönge eszköznek látjuk a valóság tükröztetésére, a természettörvények konvenciókká kezdenek laposodni, s a szemünk előtt a mai fizika és chemia egy új világkép szálait kezdi szövetté fonni. A lét sohasem volt problematikusabb, mint napjainkban.
A világhoz fordult modern ember, aki ebben a világban teljes kielégülést keresett, eltévedt a világban, s látása homályosabb lett, mint valaha. Tudománya az embert a természet síkjában helyezte el, mikor azt tanította neki, hogy alig több, mint szerencsés körülmények közé jutott ragadozó. Vágyai ennek következtében nem is emelték őt a materiális világnál magasabbra, ahol azonban csalódást csalódásra halmozott. Végül megingott a valóság ésszerűségébe vett hite is és ezzel kiábrándulása teljessé vált.
Innen van a mai embernek sok keserűsége, reménytelen vergődése és napról napra megújuló útkeresése a jövő felé, melyet sűrű homály fed szeme előtt. Kétségtelen, hogy ebből a tragikus helyzetből valami olyan hit emelheti ki, amely a valóságnál magasabb értékeket fog vele megláttatni. Mindenki érzi egy ilyen hit szükségességét, e ez még csupán keretként él a lélekben: a teremtő géniuszokra, ezekre a nagy látó szellemekre vár a feladat, hogy újra felvezessék ezt a kiábrándult európai embert arra a Nébó-hegyre, ahonnan Mózesként megmutathassák neki az Ígéret földjét: a jövendőt, melyben lesz újra értelme az életnek és acélja a valóságnak.”
