De hol a pátosz?

Lehet, hogy túlértékelem a hazánkban élő embereket, de annál többnek, harcosabbnak, bizonyos nézőpontból anarchikusabbnak tartom őket, mint hogy azért lelkesedjenek, vagy akár egy kicsit is örüljenek, hogy a magyar vezetés lement kutyába a kínaiak, az oroszok és a törökök előtt, még akkor is, ha a többség látja, hogy ennek nem érzelmi, hanem hatalom-technikai okai vannak. Talán tévedek, lehet, de úgy érzem összességében annál nemesebbek vagyunk, mint hogy meg lehessen venni lelkünket pusztán hatalomért és pénzért; nekünk kell a pátosz, kell valami, ami több a hétköznapi rutinnál; kell valami emelkedett, még akkor is, ha nem racionális. Kína pénze, az oroszok hadserege és a törökök fenyegetőzései nagyon kevesek ahhoz, hogy úgy érezzük, ezért érdemes megalázkodni egyszer, kétszer, háromszor, és ennyire nyilvánvalóan. Ebben nincs semmi pátosz. Ebben nincs semmi nemes. Bármennyire is indokolt lehet esetleg hatalom-technikailag, és talán még egyszer le is nyeli az ember, hogy ilyen a világ, néha le kell menni kutyába, de többször, folyamatosan, szerintem ettől előbb-utóbb felfordul mindenkinek Magyarhonban a gyomra. Nyilvánvaló, hogy a kurdok, a tibetiek és az ujgurok se szentek, de a szabadság iránti vágyuk, a küzdelmeik és a szenvedéseik sokkal szívhez szólóbbak, mint a kínaiak pénze, vagy az oroszok földgáza, nem beszélve a törökökről. És ha nem is állunk ki mellszélességgel mögöttük, bár annak lenne igazán üzenete a világ felé, azért némi egyensúlyt illene tartani.