Az emberi világban ősidők óta felfedezhetőek világjobbító törekvések. Az archaikus korban a szakrális emberek – sámánok, varázslók, mágusok, gyógyítók – vezetésével próbálták felidézni, egy szent rítus keretében, a Nagy Időt, az Aranykort, amikor az Ég és a Föld még összeért; amikor az Ég, a Természet és az ember még egységet alkotott.
Az ókor legfőbb forrásai – például a sumer–akkád Gilgames-eposz, a Zarathusztra által ihletett Aveszta, vagy a görög orphikus tanítások – sem paradicsomi létállapotról tanúskodnak, ahol minden szép, minden jó, mindenki boldogan és harmonikusan él, és semmit sem kell változtatni a fennálló világon, hanem belső és külső küzdelmekről árulkodnak.
A középkorban számtalan „Ég felé törekvő” gondolkodó – Hérakleitosz, Lao-ce, Assisi Szent Ferenc – élt át négy, egymásból fakadó szellemi létállapotot: 1. Felismerte, hogy az emberi világ jobbításra szorul. 2. Megalkotott egy eszmét, egy gondolatsort, egy szakrális közösséget, remélve, hogy majd felemeli az embereket a „porból”. 3. Idővel jött a csalódás, az indulat és a keserűség, hogy az emberek sem Istenért, sem egy közösségért, sem egy nagy eszme kedvéért nem akarnak felemelkedni a „porból”. 4. Végül elérkezett életükben a magány, az elszakadás, a lemondás, a bölccsé válás korszaka.
Az „Ég felé törekvő” gondolatok mellett születtek politikai-társadalmi utópiák is a középkorban (Platón, Morus Tamás), illetve ilyen utópiák íródtak az újkorban is (Marx). Ezektől az utópiáktól a világjobbító szándék elvitathatatlan, ugyanakkor azt is kell tudni, hogy az egyetlen, ami megvalósításra került közülük – Marx elképzelése, mely szakrális értelemben véve a legsekélyebb változat a világ megmentésére – milliók tragikus halálához vezetett.
Az újkorban a világjobbítás terén egyre jobban kibontakozott az a tendencia, hogy sokan váltak „nagy gondolkodóvá”, és már néhány pohár bor elfogyasztása nélkül is határozott véleményük alakult ki arról, miképpen kellene „megmenteni” a világot.
