Az emberek többsége azzal a megállapítással talán nem vitatkozik, hogy a világ évtizedek, évszázadok, évezredek óta korrekcióra szorul; hogy lehetne a világ szebb, jobb, békésebb hely annál, mint amivé mi, emberek – óriási szellemi és fizikai erőfeszítések árán – alakítottuk a 21. századra. Arról azonban lehetne kultúrtörténeti vitát folytatni, mióta szorul az emberi világ korrekcióra? Mióta élünk úgy, hogy aki csak egy kicsit is érzékenyebben viszonyult a világhoz, tudta, látta, hogy valami alapjaiban siklott félre; hogy valamit alapjaiban kellene megváltoztatni ahhoz, hogy az álmainkban élő világot legalább töredékében viszontláthassuk a mindennapokban?
Jó kérdés, hogy élt-e bármikor az emberiség úgy, hogy nem szorult embermegmentő, világjobbító korrekcióra, mert a lehető legnagyobb harmóniában létezett önmagával és a környezetével. A mítoszok szerint létezett Aranykor. Lehet. Ki tudja? Az ember szeretne benne hinni. Az is jó kérdés, hogy képes lesz-e az emberiség a jövőben olyan békés és harmonikus állapotokat teremteni, amin már nem lehetséges jobbítani, mert elérte a földi paradicsomot. Lehet. Ki tudja? Az ember ebben már kevésbé tud hinni.
Érthetőek a felmerülő kételyek azzal kapcsolatban, hogy az emberiség a jövőben képes lesz-e egyetemesen békességes létállapotot létrehozni, hisz a 20–21. század legfőbb jellemzői – a túlfokozott anyagi orientáltság, a szabadjára engedett ösztönök és a racionális ész világméretű dominanciája – önmagukban biztosan nem képesek ilyenre. Az anyagot, az ösztönt és az észt irányítani és kontrollálni kellene ahhoz, hogy egyetemes harmóniában tudjanak működni. Jó kérdés, kinek a kezébe kerüljön a kontroll és irányítás. Az tűnik a legideálisabbnak, ha egy feljebbvaló Értelem (Isten), és az Ő nevében eljáró emberek kezébe. Azonban ez az Isten nevében eljáró modell (ókor, középkor) sem hozta el a földi mennyországot, és emiatt semmiképpen sem Isten okolható, hanem az Isten nevében ügyködő emberek.
