58. A szerelem és az ész

Vajon miért mondta Hölderlin, hogy a halandó ember önmaga legjobbját adja a szerelemben? Nemigen tudok másra gondolni, mint arra, hogy ilyenkor az ember merészen túllép a racionalitásán és az individualizmusán. A szerelem, mondják, elveszi az ember eszét. S valóban. A szerelemes ember semmiképpen sem racionális, mikor a társát szemléli. Mindig többet, szebbet, varázslatosabbat gondol felőle, mint amilyen valójában. A szerelmes eszetlen, ész utáni, vagy ész előtti, kinek mi, de egy biztos, egy varázslatos mítoszban él. A szerelmes képes gondolkodni, mérlegelni, képes akár racionális összeszedettségre is az élet egyéb területein, de a társát illetően semmiképpen. Ha racionális lenne a kapcsolatban, nem lenne ennyire szerelmes. A szerelemben a legszebb az esztelenség, az énen túli állapot, mely ritka kegy, hisz a legönfeledtebb pillanatokkal jutalmazza meg az embert.

Egyetlen probléma adódik a szerelemben általában, hogy az ész visszatér, a homály eloszlik, a mítosz köddé válik, és minden logikusan kivilágosodik. Az ész világossága azonban fájdalom, csalódás és sötétség is egyszerre, hisz a szívben fogant varázslat szépségét felváltja az észben kiforrott józanság és ítélet, sokszor fájó kritika. A szerelmes tudatállapot elmúlása után a szívlátást felváltja a logikus ész, a romantikát a realizmus, de ki a megmondhatója, melyik a valóság, vajon az, amit a szív látott, vagy az, amit az ész utólag kilogikázott. A szerelem a mitologikus korokból megmaradt életérzés, amikor még a szív értelmezett, és az egész világ, növények, állatok, csillagok varázslatként hatottak. Talán a szerelmes életérzés az egyik utolsó olyan jelenkori tudatállapot, ami a mitologikus korokra emlékeztet, és amit minden ember, ha egy kicsit is szerencsés, rövidebb-hosszabb időre átérezhet.