Részlet Stafan Zweig, Búcsú a tegnaptól című könyvéből:
„De a legtragikusabb a huszadik század e zsidó tragédiájában, hogy nem lelték meg már végső értelmét és vétkét. A középkori idők kiüldözöttjei: ükapáik és őseik legalább tudták, hogy miért szenvednek: a hitükért, a törvényükért. Ők még őrizték, mint lelkük talizmánját, amit a mostaniak már régen elvesztettek: törhetetlen bizalmukat Istenükben. Abban a büszke rögeszmében éltek és szenvedtek: kiválasztott nép a világ teremtője akaratából, azzal a rendeltetéssel az emberek között, hogy kiváltságos sorsot és különös küldetést töltsön be és a Biblia ígérettel teljes igéje nekik parancs volt és törvény. Ha máglyára vetették őket, keblükre szorították a Szentírást s e belső tűz által nem érezték olyan izzóknak a gyilkos lángokat. Ha országról országra hajszolták őket, mégis megmaradt végső otthonuk Istenben, amelyből semmiféle földi hatalom, se császár, se király, se inkvizíció ki nem kergethette őket. Amíg a vallás összefogta a zsidókat, közösséget alkottak és erőt jelentettek. Ha kilökték és elkergették őket, akkor azért a vétekért szenvedtek, hogy vallásukkal és szokásaikkal tudatosan elkülönítették magukat a föld többi népétől.
A huszadik század zsidósága azonban már régen nem formált közösséget. Nem volt közös hitük, inkább tehernek érezték zsidó voltukat, mint büszkeségnek és nem éreztek semmiféle küldetést. Távol éltek egykor szent könyveik parancsaitól s többé nem kívánták a régi közös nyelvet. Egyre türelmetlenebbül igyekeztek a népek közé illeszkedni és tagolódni, hogy feloldódjanak az általánosságban és annyi üldöztetés után végre békét, örök menekülés után pihenést találjanak. Így, más népek közé olvadtak, nem értették már meg egymást. Már sokkal inkább franciák, németek, angolok, oroszok, mint zsidók. Most, hogy mindnyájukat egymásra hányták, s mint az utca piszkát összesöpörték a berlini bankigazgatót és az orthodox hitközség templomszolgáját, a párisi egyetem filozófia-tanárát é a romániai bérkocsist, a hullamosót és a Nobel-díjast, a hangversenyénekesnőt és temetések siratóasszonyát, az írókat és a pálinkafőzőket, a módosakat és a nincsteleneket, a nagyokat és a kicsinyeket, a jámborokat és a felvilágosultakat, az uzsorásokat és a bölcseket, a cionistákat és az asszimiláltakat, az aschkenázokat és a szefárdumot, az igazságosakat és az igaztalanokat, és mögöttük még azoknak riadt seregét is, akik azt hitték: már régen elmenekültek a menekülés elől, a kikeresztelkedetteket és a keverteket, – most először kényszerítették a zsidóságot rá, sok évszázad óta, hogy megint egyszer közösséggé legyen, amelyet már régen nem éreztek, az Egyiptom óta egyre visszatérő kiűzetés közösségét.
De miért őket, miért egyre és mindig őket éri a sors? Mi az alapja, mi az értelme, mi a célja az esztelen üldözésnek? Kiűték őket országukból és nem adtak nekik országot. Mondták nekik: ne éljetek velünk. De nem mondták meg, hol éljenek. Bűnnel vádolták, de megtagadtak tőlük minden eszközt, hogy megbűnhődjenek. Menekülőn így meredtek egymásra égő szemmel: miért én? Miért te? Miért én teveled, akit nem ismerek, akinek nyelvét nem értem, akinek gondolkozását fel nem fogom, akivel semmi nem köt össze. Miért mi mind? És egyikük sem tudott feleletet. Maga Freud, e kor legvilágosabb szelleme, akivel gyakran beszéltem ezekben a napokban, nem tudott utat, nem tudott értelmet ez értelmetlenségben. De talán a zsidóság végső értelme, hogy rejtélyesen maradó létével egyre ismételje Jób örök kérdését Istenhez, hogy teljesen el ne felejtődjék a földön.”
