Az elmúlt hetekben kétszer is a Kunságban jártam. Egyetlen nap alatt oda-vissza utaztam egy hosszabb megállással. Helyi emberekkel nem érintkeztem, nem beszéltem senkivel. Csak az autóból tekintgettem kifelé, és vettem szemügyre az emberek, a falvak és a tájak hangulatait. Sokáig csak vérszegényen bambultam hol balra, hol jobbra, és az elveszett Igét keresve méláztam, és felhők hiányában a végpontokra csodálkoztam, és engedtem magamba az elém táruló képeket, és semmi értelmesen bájos nagyotmondás se fakadt fel belőlem. Csak néztem. Csak nyomtalan követtem. Csak vakon pislogtam. Csak visszafelé tekintgetve vártam. Már-már azt hittem, a Kunság is olyan, mint Németország, csak rendetlenebb, törvénytelenebb és szegényesebb megzenésítésben, amikor váratlanul – talán e megátalkodott gondolat hatására, hogy Kunság és Németország egybecseng –, egy szemvillanás alatt belém szállt a Kunság szelleme. Bizonyára megsértődött e feltételezés hallatán, és felhőkbe burkolt Igét bocsátott a lelkemre, hogy lássam, amit keveseknek lehet, hogy halljam, amit évszázadok óta sír, regél, kiált, üvölt a táj és az emberek.
Az Ige hatására minden felborult bennem. A bambulásban tüzek égtek. A mélázásban kardok csattantak össze. A csodálkozásban egy kupa bor nevetett vissza rám. Hirtelen megértettem és megérintett a Kunság szelleme. Ráébredtem, mit szeretnének üzenni a világnak az itt élő emberek, falvaikkal és tájaikkal, fáikkal és rétjeikkel. Nem sokat. Nem tekervényes törvényeket. Nem örök megváltást. Nem kizárólagos hitet. Nem anyagi luxust. Nem földi célokat. Nem végső megnyugvást. Nem racionális összeszedettséget. Hanem. Az ideiglenességet. Az átmenetiséget. Az értetlenséget. A lázadást. A menekülést. A kalandot. A féktelenséget. Ráébredtem, hogy minden portáról, képről, emberarcról, tájrészletről valami olyasmi árad kendőzetlenül, hogy eszük ágában sincs véglegesen letelepedni nemhogy a Kunságban, de ezen a Földön sem. Ők ide – se a Kunságra, se a Földre – nem akarattal jöttek, nem célirányosan, előre tervezetten, hanem valahogyan, tévedésből vagy kalandvágyból, féktelenségből vagy átmenetiségből idekeveredtek. Ők itt nem akarnak lecövekelni az időtlen időkig, aztán kastélyokat építeni, házakat megszépíteni, évszázadokra törvényeket alkotni, de még virágokat se nagyon ültetni, hisz akár holnap, vagy legkésőbb holnapután minden ingóságukat összeszedhetik, és búcsú nélkül távozhatnak innen. Olyan érzésem támadt, ahogy a Kunság szelleme egyre mélyebben feltárta feneketlenségét, mintha egyesek lelkileg még mindig jurtákban élnének – hiába a kőházak –, ideiglenesen, esetlegesen, teljes érdektelenségben az anyagi struktúrák felé, kalandokra és lázadásra ítélve. Értetlenség és diszharmónia áradt a falvakból, a lázadás veszélye, akár egy elfojtott düh, hogy több évszázada egy helyben toporzékolnak, vándorlás nélkül, bezárva, elnyomva, nagyon távol belső lelki mivoltuktól.
