Vissza

25. A háborús veterán, az adózás és a gyónás

In Csagatáj by Tamas

Csak a halál és az adó biztos, hangzik a közkedvelt mondás. Ez azonban csak félig-meddig igaz, mert ugyan a halál felől senkinek sincs kétsége, legfeljebb a halál utáni létről, de az adózás bizonyosságáról már eltérő nézőpontokat képvisel az emberiség, még akkor is, ha végül mindenkit valamilyen formában utolér az állami sarc; ennek ellenére egészen más hozzáállást mutat egy argentin, mint egy német, vagy egy amerikai, mit egy közép-európai, ha a zsebében kotorászik az állam. Eme hozzáállásbeli különbségeket jól illusztrálja, ahogy egy Clint Eastwood által eljátszott koreai háborús veterán – a Gran Torino-ban – vélekedik az állam felé fizetendő jussokról. Clint Eastwood megtestesít egy olyan embert ebben a filmben, aki magányos, elhagyatott, undok, súlyos pedantériában szenved, emberkerülő, családját kifejezetten nem bírja, és aki – a film sejteti – borzalmas háborús tetteket követett el, talán még gyerekeket és nőket is mészárolt parancsra; legalábbis a néző könnyedén el tudja képzelni az egymást követő kép- és hanghatások alatt. Nem véletlen kérhette arra a haldokló felesége Clintet, hogy mielőtt meghal, ő is gyónjon meg a körzet papjának, ahogy minden rendes ember megteszi; valószínűleg ismerhette férje tetteit, lelke háborúságát.

Egy fiatal papra bízták a filmben, hogy ennek az alapvetően emberkerülő, akár még embergyűlölő főhősnek a lelkén könnyítsen. Ez a gyónási jelenet többször előjön a filmben, ahogy a pap gyóntatni szeretne – mert a feleség a papot is megkérte, hogy mindenképpen segítsen a férje lelkén – Clint ellenben ostobaságnak tartja, és vonakodik megszabadulni a látszólag nagyon is meglévő lelki terhektől; fokozódik a feszültség, és a nézőkben már olyan félelmek futkároznak, hogy ez a cowboy óvodákat mészárolt le Ázsiában, azért utasítja el minduntalan a papot; de végül Clint beadja a derekát, és nekiveselkedik, hogy meggyónja szörnyűséges bűneit. A legnagyobb meglepetésemre elsőként azt vallotta be, hogy egyszer évtizedekkel ezelőtt megcsókolt egy asszonyt a munkahelyi karácsonyi bulin, hirtelen felindulásból, előre nem tervezetten, több nem történt közöttük, és maga se tudna választ adni, milyen felindultságból követte el; majd bűnbánóbbra fogta a hangját – gondoltam magamban, na most jön az a szörnyűség, amit lehet, hogy nem is akarok hallani –, és meggyónt a papnak, hogy ő, a veterán háborús hős, egyszer, úgy húsz évvel ezelőtt nem fizetett be száz vagy kétszáz dollár adót az államnak, magyarul elcsalt harminc-ötvenezer forintot, és ezért furdalja a lelkiismeret.

Ebben a pillanatban, én, Csagatáj, bevallom, megzavarodtam, gondolatilag összeestem, szó szerint megrökönyödtem e képtelenségektől, és majdnem fölálltam a moziban, és elkiáltottam magam, hogy hé ember, ne viccelj már velünk, ne idegesíts már föl minket, magyarokat, hogy rongyos kétszáz be nem vallott dollár forog kockán a lélek megmentése kapcsán, mert akkor mi magyarok, mindannyian a pokol legmélyebb bugyraiban végezzük, szörnyű kínok közepette, ott, ahova rajtunk kívül senki se jut, legfeljebb egy-két olasz barátunk; ha ez igaz, akkor Magyarhonban senki sem kap irgalmat, mert az igaz, hogy mi nem vonjuk felelősségre a világot a szabadság és a demokrácia apostolaként, ráadásul úgy, hogy sokszor háborúk és még nagyobb felfordulások lesznek a következményei az okításnak, de adót nagy szorgalommal csalunk és csaltunk, úgy is mondhatnám, egy belső szükségszerűségből, kuruckodó népszerűségből, kicsit talán kedvtelésből is, és életünkben nem éreztünk még bűnbánatot ezért, sőt, egy harcos igazságérzet száll meg ilyenkor bennünket, hogy legyőztük a világot, legyőztük az ellenséget.

Azóta se tudom eldönteni, mi zavart jobban, hogy nem gyónt meg azért a sok erőszakért, amit Ázsiában követhetett el, vagy hogy a be nem fizetett adója miatt érez úgy, hogy a pap majd feloldja a bűnei alól. Azt hiszem, az adó jobban zavart, nem mintha a gyilkosság ne lenne bűn, főleg úgy, ahogy a modern katonák követik el – nem önvédelemből és nem is a szamurájok kódexe szerint, szemtől szemben, kard ki kard –, de ezt az ember mégis csak meggyónhatja és megbánhatja magában is, de hogy néhány ezer forint adócsalásért kérje valaki Isten bocsánatát egy gyóntatószékben, ez egyszerűen képtelenül hangzik itt Közép-Európában, ami nem azt jelenti, hogy igazunk is van, csak annyit, mások vagyunk, más történelmi élményekből táplálkozunk.