Vissza

157. A dombokról és a zuhanásokról

In Atakám by Tamas

Az élet olyan, mint egy hullámvasút. Nagy nehezen fölkapaszkodunk egy dombra, ahonnan egy kicsit jobban rálátunk a világra, és egy kicsit jobban észrevesznek bennünket is. Elkezdünk a fényben sütkérezni, tetszelegni, egót növelni, majd váratlanul jön a zuhanás, és kellőképpen összetörjük magunkat a domb aljában. Idővel összeszedjük magunkat, sebeinket begyógyítjuk, és újra neki indulunk az egyik dombnak, mi mást tehetnénk, ahova nagy nehezen felérünk, és újra elkezdünk sütkérezni az önnagyság tévedéseiben. A zuhanás ismét elkerülhetetlen, és ez az emberi színjáték mindaddig folytatódik, a dombmászás és a zuhanás, amíg arra nem törekszünk, hogy a kellőképpen korlátolt egónkat meghaladjuk. Ilyenkor ugyan egyre nehezebb lesz megmászni a dombot, de egyre kisebbek is lesznek a zuhanások.