Az archaikus kor az embert akarta minél éteribbé formálni, nem a társadalmi viszonyokat akarta a világjobbítás érdekében megváltoztatni. Az ókorban is elsősorban az ember szellemi-lelki mivoltára helyeződött a hangsúly, annak ellenére, hogy az ókori magas civilizációk már foglalkoztak a politikai-társadalmi viszonyok „tökéletesítésével”.
A középkorban a világ kettévált: Keletre és Nyugatra. A Kelet (India) az archaikus kor és az ókor szellemi-lelki „rezdüléseit” folytatta. A világjobbító igyekezetek az ember belső világára, annak megismerésére, átalakítására és jobbítására irányultak, gondolván, a világ jobbítását az ember megismerésével és átalakításával kell kezdeni. Indiát nem érdekelték túlságosan a világi viszonyok; ha foglalkozott is velük, sose hitte, hogy ezzel legfőbb célját elérheti.
A középkorban a Nyugat (Mediterráneum) világjobbító igyekezete hol az emberre – sztoicizmus, misztériumvallások, újplatonizmus –, hol a társadalmi-politikai viszonyokra – Platón, Arisztotelész, római politikusok, később a liberalizmus, a felvilágosodás – irányultak. De ha az emberre is fókuszáltak, soha nem mélyültek el annyira az embert alkotó elemek megismerésében, mint a Kelet. Amikor pedig a társadalmi-politikai viszonyok kerültek előtérbe, sokszor hitték, hogy megtalálták az aranytojást tojó tyúkot, és már nincs messze a földi mennyország.
Az újkorról általánosságban kijelenthető – akár a Keletről, akár a Nyugatról van szó –, hogy a vallás háttérbe szorult, magánügy lett belőle, egyes helyeken el is tűnt. A hatalom legfőbb törekvései egyrészről abban merülnek ki, hogy a tömegek egyre csak fokozódó materiális szükségleteit és ösztönszerű vágyódásait kielégítsék; másrészről abban, hogy jobbító szándéknak beállítva olyan politikai-társadalmi-gazdasági formációkat hozzanak létre, amelyekkel a tömegek kordában tarthatók, irányíthatók, ha szükséges, megfélemlíthetők.
