Vissza

48. Isten és nemzet

In Atakám by Tamas

A misztika útja és a nemzet útja évezredek óta elváltak egymástól. Soha nem is jártak egy úton. Talán a kezdetekkor. A Paradicsomban. Az éntelen összetartozásban. A feltétel nélküli szeretetben. A megigézett határtalanságban. De azóta csak távolodnak. A misztika is átalakult, és lett belőle egy túlmagyarázott istenhit, ahol a hívők csak fecsegnek és kérkednek Istenről, és nem a szívükben, a belső csendben élik meg. S az együvé tartozás is megváltozott, és lett belőle egy szentimentális és felbőszült nemzettudat, ahol hazafivá válhat bárki, anélkül hogy lelkét megnemesítette volna. Csak és kizárólag ilyen átalakulások mellett találhatott egymásra Isten és nemzet. A felszínen. A fecsegésben. A túlmagyarázott istenhitben és a szentimentális nemzettudatban. De aki csak egyszer is megélte a szívében nyugvó Istent, a határtalant, mely ennek ellenére a legapróbb fényforrás, ráébredt, hogy az isteni út és a modern nemzetállam útja feloldhatatlan ellentmondásban állnak. Szinte képtelenség a mai világban egyszerre szolgálni Istent és nemzetet. Legalábbis kevés embernek adatott meg az utóbbi évszázadokban. S ők se biztos, hogy nyugodt lélekkel hagyták hátra az életet.

Mert mi az isteni út? Az út nem bonyolult és nem is titokzatos. Mindenki előtt ott fekszik. Csak térdre kell ereszkedni, és rögvest ráébred. Hogy elsősorban türelem. Aztán jóság. Majd szívbéli együttérzés. Értelem. Éntelenség. Szenvedés. Alámerülés. Felolvadás. Önátadás. Csend. Ennyi. Nem több. Az isteni út nem titok. De az isteni úton haladni valóban kalandos és emberpróbáló, titokzatos és veszélyes. És mi a nemzeti út? Hiába is vallják sokan, hogy isteni, és a mennyekbe vezet. Nem isteni. A mennyekbe is ritkán vezet. A nemzeti út elsősorban: érdek. Aztán harc. Majd racionalitás. Hatalomtechnika. Érzelem. Indulat. Szónoklat. Szavak. Felfokozottság. Ego. Így hogyan is lehetne az Istenit a nemzetivel összeboronálni!? A békességes életérzést a felfokozott és feldúlt érzelmekkel!? Az együtt érző bölcsességet a hideg racionalitással!? A türelmet az indulattal!? A jóságot a harccal!? A szívbéli önzetlenséget a szónoklattal!? Az éntelenséget az érdekkel!? A felolvadást a felfokozottsággal!? A csendet a szavakkal!? Az égit a földivel!? A lelket az önzéssel!? Az ürességet a teltséggel!? Mindez lehetetlenség. Bármily fájó, képtelenség.

Felettébb kacifántos magyarázatok szövődhetnek, ha valaki az Isten és a nemzet útját eggyé szeretné varázsolni. Kacifántos és demagóg. Zavaros és képmutató. Hisz az isteni éntelen türelmesség és a nemzeti felbőszült egoizmus nehezen egyeztethető össze. Ráadásul, ha lehámozzuk az Istent és a nemzetet összemosó magyarázatokról az emberi tévedéseket és érzelmi tónusokat, azonnal rádöbbenünk, hogy a transzcendens világ, mely a rendre, a hierarchiára és az együttérzésre épül, és a modern kori nemzetállam, mely a szabadság, egyenlőség és testvériség téveszméjére épülő földi erőszervezet, köszönőviszonyban sincsenek egymással. A szakrális világokban az önmegvalósító elme és ösztönszabadság helyett, mely a felvilágosodás gyökérzete, korlátokkal körbebástyázott kozmikus rendben válik szabaddá az ember. Tömegterrort idéző demokratikus egyenlőség helyett szellemi-lelki egyenlőtlenség határozza meg a létet. Szentimentális, sajnálkozó és színpadias testvériség helyett bölcs együttérzés és tiszta tudat az alapállapot.

Megnyugtató volna tudni, hogy a valaha élt őseink, a nomádok, a táltosok, a harcosok, tudtak-e úgy élni, hogy míg szívükben a szakrális világ zenéje szólott, addig testükben a nemzet és az együvé tartozás harci indulója zengett? Képesek voltak-e a határtalan Istent és a lehatárolt közösséget úgy megélni, hogy mind az Istent, mind a közösséget a maga egyetemes szépségében szemlélték? Nem tudom. Fogalmam sincs. Csak sejtéseim vannak. Azt azonban pontosan ismerem, hogy mi, modern emberek képtelenek vagyunk a szívben nyugvó Istent és a testben lakozó közösséget kozmikus harmóniában megélni. Ha véletlen rá is lelünk szívünkben Istenre, és megérintjük a lélek végtelenbe futó lélegzetvételeit, úgy a közösség harci indulói azonnal idegenszerűvé, érthetetlenné és kegyetlenné válnak számunkra. Ha pedig éppen a nemzeti indulókat fújjuk, mint legtöbbször az életben, úgy sohasem érezhetjük az isteni létszférák határtalan békességét, és sohasem hallhatjuk meg az Égiek szótlan, de ezerféle hangon muzsikáló zenéjét.