Ha a világ immanens része szellemi, láthatatlan, megfoghatatlan, és kizárólag belső képek és élmények útján érthető és jeleníthető meg, és nem a ráció és az anyag segítségével, akkor miért az anyagi szférákban és a külvilágban kutakodik és szervezkedik az ember? Ha a Teremtő, az Ősforrás, az Isten, a feljebbvaló Értelem – ki hogyan nevezi – áll a világ középpontjában, akkor miért a tudománnyal és az anyagi struktúrákkal bíbelődik a mai emberiség? Ha az emberi szív legmélyén nyugszik a világ rejtélye és boldogsága, akkor miért égetünk hatalmas energiákat azért, hogy máshol, legtöbbször az anyagi környezetben találjunk rá a békességre? Ha a lélek és a szellem az ember azon része, mely a halál után is tovaszáll, és az ember önazonossága lesz az ismeretlenben, akkor miért a testre, a fajra és a húsra koncentrál az emberiség, és emeli őket trónra, melyek a halállal semmissé lesznek, mintha nem is léteztek volna? Ha minden szent és bölcs arról tesz tanúságot, hogy a szeretet és a bölcsesség a megoldás a világot dúló bármilyen viszályra, akkor miért az ellenségeskedés és a neheztelés, az előítélet és a szűklátókörűség mentén halad az emberiség, haladunk mi emberek, halad nemegyszer a mi társaságunk és én, Atakám is?
A mai világ tudósai és szószólói az ókor, a középkor és a még régebbi kor embereit tudatlannak és értelmileg fejletlennek tartják, amolyan gyermeteg, csöppet bugyuta, elég hiszékeny, sajnálni való lényeknek, csak azért, mert nem mutattak fel kiterjedő ismereteket az anyagi világról, ráadásul, úgy néz ki, soha nem is támadt igény bennük, hogy jobban megismerjék az anyagi létszférákat. Ez a kicsit lenéző álláspont azonban inkább tévedése a jelenkornak, mint vívmánya. Ugyanis a tradicionális ember értelmi képességeiről, joggal feltételezhetjük, hogy legalább annyira voltak fejlettek, mint a mostaniaknak, legyen szó az ókorról, vagy az azelőtti korokról, de még a középkorban is, ha nem fejlettebbek, lásd építményeiket, csillagászati ismereteiket, de ők a képességeiket nem arra használták fel, hogy az anyagi világban szervezkedjenek és kutakodjanak, hanem hogy a szelleminek megfeleljenek és áldozzanak, hogy a szellemi világot megismerjék és hódoljanak neki.
A tradicionális ember minden bizonnyal úgy gondolta, hogy a világ immanens része szellemi, ami a racionális értelemmel megfoghatatlan és felfoghatatlan; hogy az ember igaz valója szellemi-lelki eredetű, ami az anyagi világon túl található meg; hogy az ember feladata egyet jelent a lélek fény- és árnyjátékainak megértésével és megélésével. Ennek tudatában miért is kutakodott volna az anyagi világban? Miért is akarta volna a kelleténél jobban megismerni a látható valóságot? A szellemit kutatta. A lelkiről beszélt. A láthatatlanban akart alámerülni. Az anyagi világot pedig kizárólag a szellemi magasztalására és szolgálatára használta. A régmúlt idők emberei valószínűleg nem merő sötétségben bolyongtak tudatlanul, szorongva, reszketve, hanem egyszerűen eszükbe se jutott, hogy más irányba is használhatják értelmi képességeiket, mint az öt érzékszervvel befoghatatlan szellemi-lelki világ megismerése és dicsőítése.
A misztika szó akkor keletkezhetett a görög-római időkben, amikor az ember, ha nem is akképpen, mint a mai korban, de egyre inkább a racionális értelmét kezdte használni, figyelmét egyre inkább az anyagi világ tapasztalati megfigyelése kötötte le, és ezzel párhuzamosan egyre jobban háttérbe szorult a misztikus látásmód. A görög-római idők előtt a világ misztikában élt, értelmezett és tevékenykedett, így fölösleges lett volna a misztika szó megalkotása, hisz az emberen túli szellemi-lelki világ megismerése és megtapasztalása állt az értelem és az élet középpontjában. A misztikus látásmód kiérlelése és felfedezése akkor vált időszerűvé, amikor kezdett elhalványulni a tradicionális ember látásmódja, és kezdett eluralkodni, pontosabban fogalmazva kezdett csírájában megjelenni a racionális és kételkedő elme, az újkori ember.
A misztika szó jelentése és belső tartalma az idők folyamán – a görögöktől napjainkig – rengeteget alakult, sokszor eldeformálódott, máskor gyöngyízűen virágzott, de egyben megegyezett, mindig a racionális értelmen túlit, a megfoghatatlan szellemit kereste és jelenítette meg. A középkorban még hiteles misztikusok tárták fel és öntötték szavakba az emberen túli szellemit, lásd német misztika, míg az újkor felé haladva a misztikusok száma megcsappant és egyre inkább erőlködéssé kezdett válni a szellemi világ felismerése és feltárása. A misztikus látásmód, az értelmen túli keresése egyes művészek feladata lett az újkorban, akik képekkel, zenével, rímekkel és szavakkal igyekeztek behatolni a szellem területére, és ha elmosódottabban és haloványabban is, mint bármikor korábban, de átélhetővé tenni az emberek számára a szakrális élményeket.
A misztika szó a tradicionális ember látásmódjának elhomályosulásával és megváltozásával keletkezett, amikor a láthatatlan szellemi világ megélése már nem az élet központi törekvése volt, mert megjelent a racionalitás, a kételkedés és a cinizmus, így a misztikával jelölték azt az igyekezetet, amikor a modern világ felé haladó ember ismét a mitologikus látásmódban – a szellemit keresve és átélve – szeretett volna feloldódni.
