26. A Nyugat és az énség

Európa az énséget – az én testemet, az én gondolataimat, az én érzéseimet, az én tulajdonomat, az én rangomat, az én eszmémet – túlhangsúlyozza. Görcsösen ragaszkodik egy olyan énképhez, mely bár most nagyon is valósnak tűnik, egy látszatlét a lélekhez képest. És mivel a lelket nem ismeri, és nem is törekszik arra, hogy megtapasztalja, így óriási igyekezetbe kezd, hogy ezt a kételyekkel teli, mohó, okoskodó és túlfeszült énképet – az én testemet, az én gondolataimat, az én érzéseimet, az én tulajdonomat, az én rangomat, az én eszmémet – megőrizze, konzerválja és túlfokozza. Minden tévedése és túlbuzgalma, szorongása és mohósága onnan származik, hogy az elmúló, változó, nem létező énséget túlértékeli és meg akarja menteni. A nagy igyekezetében, amelyet a belső, tudattalan félelem űz, átlép minden bölcsességet és szakrális mértéket, és az anyag, az ösztönláz és az elmegép szorításában nekiveselkedik a világnak.