A könyv jellege. Jelen mű a Bhagavad Gítá szabad, kötetlen magyarázata és értelmezése. A könyv nem tudományos munka, nem is fordítás, de nem is teológiai okfejtés vagy filozofikus elmélkedés, annak ellenére sem, hogy található benne teológia is, filozófia is, hanem egy szabad költemény. Minden versszak értelmezésénél meghagytam a költő szabadságát, mely a szív és az ész, a képzelet és a logika között mindig a szívet és a képzeletet választotta. Így annyira szabad komolyan venni ezt a munkát, amennyire egy költő belső képeinek és intellektusának összemosódó kitárulkozását komolyan lehet venni, vagyis, mondhatnám cinikusan, semennyire, mindenesetre csak óvatosan, hisz egy költő mégis csak egy költő, egy belső képekkel utazó szellem, és semmiképpen sem olyan valaki, aki tévedhetetlen igazságok megformálója.

A könyv célja. A könyv nem titkolt célja, hogy a Gítá versein keresztül a keleti gondolkodást közelebb hozza a nyugati olvasókhoz. A Gítában nem törekedtem egyetlen keleti szellemi irányzat bemutatására sem, erre nem is lett volna lehetőségem, hanem egy általános képet igyekeztem visszaadni a Kelet szellemiségéből. Írás közben arra helyeztem a hangsúlyt, hogy a 21. század embere egy-egy versszakon képes legyen elmélyülni, elgondolkodni, elmerülni, és e szellemi élmény hatására kilépjen néhány pillanatra, percre, órára az elme gépiesen zakatoló fogságából, az örökös elmelázból, amelyben mindannyian szenvedünk. Aztán az így elért csendben megpihenhessen, felengedhessen, egy kicsit talán el is mosolyodhasson önmagán, ahogy a lélek és a szív időtlenségét és egyetemességét megérzi egy karcolatnyi sugallatra az örökké változó világban, és ahogy az istenien örök értelemben megéli a földi élet sokszor túlhajszolt és túlizgult, túlvágyott és túlgőgösködött, túlharagudott és túlokoskodott, előítéletekkel sújtott értelmetlenségét.

A mű szerkezete és stílusa. Külön szeretném hangsúlyozni a félreértések elkerülése végett, hogy a jelen mű nem fordítás. A Gítával kapcsolatosan semmilyen fordítói tevékenységet sem folytattam, csupán annyit tettem, hogy a Gítá tizennyolc könyvét és annak hétszáz versszakát – több fordítás is készült magyarul, amiből meríthettem – versbe szedve értelmeztem.
Az első négy könyv és az utolsó hat könyv minden egyes versszakát három nyolcsoros japán versformával értelmeztem. Ezekben az esetekben az első versszak egy haiku és egy waka, a második versszak egy fordított waka és egy haiku, míg a harmadik versszak ismét egy haiku és egy waka összevonásából jött létre. A három egyenként nyolcsoros versszakot egy háromsoros haikuval zártam le.
A középső nyolc könyv – vagyis az ötödiktől a tizenkettedikig – minden egyes versszakát egy nyolcsoros japán versformával értelmeztem, ami egy haiku és egy waka összevonásából jött létre. A nyolcsoros versszakokat itt is minden esetben egy háromsoros haikuval zártam le.

A forrásanyag. Elsősorban Baktay Ervin Gítá-fordítását használtam, de minden egyes versszak értelmezése előtt többnyire elolvastam még másik három fordítást is, a hozzájuk kapcsolódó magyarázatokkal. A következő Gítá-fordításokról van szó:

1. Abhinavagupta Gítárthhasamgraha avagy összegzés Srí Bhagavad Gítá valódi és titkos értelméről
2. B. R. Srídhara Deva Goswámí, Bhagavad Gítá, Az édes abszolút rejtett kincs
3. A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupáda, Bhagavad Gítá

Az egyes versszakok megértésénél és kifejtésénél ugyan segítségemre voltak a hivatalos magyarázatok, de ezeknél is többet segítettek Sri Ramana Maharsi, Szvámí H.V.L. Púndzsa, Szvámí Ráma, Szvámí Vivékánanda, Szvámí Véda Bháratí, Szögyal Rinpocse, Niszargadatta Mahárádzs, B.K.S. Iyengar, Szvámi Sivánanda, Pramahamsa Prajnanananda, Kalu Rinpocse, Csögyam Trungpa, Rabindranath Tagore, Lin-csi apát, Julius Evola, René Guénon, Paul Brunton, Frithjof Schuon, Bede Griffiths, Baktay Ervin és Hamvas Béla írásai.

A tanító. Minden Olvasó vegye figyelembe, mielőtt belevág a Gítá általam értelmezett verseibe, hogy nekem nem volt se gurum, se mesterem, akik tanítottak volna. Így mindenre, amit leírtam, a fordításokból és a fentebb említett bölcsek és írók könyveiből ébredtem rá. Továbbá segíthettek még a karmikus emlékezetek, hisz a Gítá gondolatai sohasem tűntek idegennek előttem, még akkor se, ha voltak nehézségeim egyes részek megértésénél és elfogadásánál.
Ez az írás nem úgy keletkezett, mint általában, hogy egy szellemi-lelki tökéletességre jutott ember megosztotta a gondolatait a Gítáról, hanem akképpen, hogy egy tökéletlen ember belebotlott a Gítába, és elkezdte olvasgatni és feldolgozni, megérteni és versekbe szedni.

A könyv keletkezése. Talán már közhelyszerűen hangzik, hogy egyesek életük derekán eltévednek, és az a világ, ami addig érthetőnek és világosnak tűnt, elhomályosul és elsötétül. Hirtelen a sötét erdő kellős közepén találják magukat, egyedül, érthetetlenül, aggodalmak közepette, ráadásul egy olyan szellemi-lelki hullámvasúton, ahol a vasút kizárólag lefelé robog, anélkül hogy megállna vagy a sebességén csökkentene egy hajszálnyit is. De mégse mondhatok mást, mint hogy nekem is egy ilyen szellemi-lelki hullámvasútra sikerült felkapaszkodnom, pontosabban fogalmazva, löktek be a sorserők kérdezés nélkül, és a szellemvasúton – biztonsági öv és egyéb ismeret hiányában – magamra maradva, elindultam a kálváriadomb irányába.
A domb aljában aztán idővel három dologra lettem figyelmes. Egyrészről hogy a sötétség nem kívül van, hanem belül. Nem a világot kell megváltoztatni, kioktatni, felrázni, eltakarítani, vagy bármit elkövetni vele szemben, hanem önmagamat kell átalakítani, hisz elsősorban a saját tudatom sötétült el, a tudattalanom tört ki, a lelkem akar felébredni, vagy nevezzük bárminek, de a lényeg, hogy a megoldást belül kell keresni. Másrészről hogy nem baráti pikniken veszek részt, amit bármikor otthagyhatok, kijelentve, hogy fáj a lábam, vagy hasogat a fejem, és nekem nincs kedvem megmászni a dombot, hanem egy olyan tortúrán, amelyre a vezeklés, szenvedés, útkeresés, bűnhődés szavak illenek a leginkább, és ahol vagy megmászom a dombot, vagy megmászom a dombot, mert ha lent maradok, felemésztenek a tudattalanból kitörő negatív hullámzások. Harmadrészt arra ébredtem rá, hogy a domb megmászása elsősorban olyan szellemi munkát, átlényegülést, megértést igényel, amelyeket kizárólag a szent iratok és a bölcsek tanításaiban találhatok meg.
A szellemi-lelki hullámvasúton ülve nagy bizalommal vettem elő a szent iratokat és a világ különböző pontjain élt bölcsek tanításait, költők és írók munkáit, melyek eddig se voltak ismeretlenek előttem, de sohasem kényszerültem annyira elmélyedni bennük, mint ahogy a sors megkövetelte most tőlem. Rengeteg szép és megszívlelendő gondolattal találkoztam, melyek segítettek az úton, legyen szó keresztény misztikáról, iszlám szúfizmusról, buddhizmusról, védikus bölcseletről, taoizmusról, samanizmusról, tradicionális gondolkodókról, vagy akár vallásoktól és irányzatoktól független bölcselőkről, írókról, költőkről, mégis, valahogyan, valamiképpen mindig visszakanyarodtam Indiához, és leginkább ott találtam megnyugvást a kálváriadomb megmászása közben, annak ellenére is, hogy ha a legtöbb gondolattal könnyedén is azonosultam, mégse tudtam metafizikai értelemben minden pillanatban és mindenben maradéktalanul átlényegülni az ind szellemiséggel.
A Gítá-fordításokat talán az elsők között kezdtem el eme válságos pillanatokban forgatni, bízva abban, hisz korábbról ismertem őket, hogy itt biztos kapaszkodókat találok. Baktay Ervin fordítása passzolt leginkább a lelkivilágomhoz, de valahogy mégse töltötte be teljesen azt, amit elvártam tőle. A lelkem mélyén mindig is idealizáltam a Gítát, és olyan előfeltevések éltek bennem, hogy a Gítá egy csodálatos ének, egy fenséges mű, a megoldás kulcsa mindenre, és bármennyire is igyekeztem, ez az idealizált kép nem jött át egyetlen fordításon sem; ami nem azt jelenti, hogy a fordítások ne lennének kiválóak, hanem csak annyit, hogy az idealizált kép, ami bennem élt, és a valóság, ami a fordításokból áradt, a lelkemben nem találkozott. Aztán addig és addig olvasgattam, és kutattam, és kételkedtem, és elvártam, míg az egyik napon elhatároztam, hogy megszépítem én ezt a Gítát, összekötöm én ezeket a verseket a lelkemmel, meg egyébként is, gondoltam, fiatal korom óta írok verseket, így kiváló alkalom, hogy újra elkezdjem és verseket faragjak a saját elmélyülésemre és szórakozásomra.
Ez hét évvel ezelőtt történt. Ha tudom, mibe vágom a fejszémet, akkor is belekezdek, hisz szellemileg emelkedett időt töltöttem el a Gítával, ahogy belemerültem a mondandójába, és ahogy rímekbe faragtam a megértett gondolatokat. Szépen, lassan, napról napra elkezdtem a harcos kasztnak adott szellemi-lelki eligazítást japán haiku és waka versformátumokban értelmezni. Hogy miért pont a japán versformátumokat választottam? Nem tudom. Nem volt tudatos. Ahogy az se, miért pont a Gítát. Nyilvánvalóan több oldalt írhatnék, hogy miért pont őket választottam, nem lenne nehéz se a Gítát, se a haikut, wakát megindokolni, de nem ügyeskedek. Megmaradok abban a varázslatos illúzióban, hogy ez volt a sorsom, mondjuk azt, a karmikus benyomások erre determináltak, hogy a harcos kaszt Testamentumát, a Gítát a szamurájok kedvelt versformátumaival, a haikuval és a wakával adjam vissza.

Az önvallomás. India szellemisége, s benne a Gítá üzenete, tudom, ezren és ezren elmondták, de én se tehetek mást, mint megerősítem, bámulatos; elmondhatatlanul intelligens, szívhez szólóan egyetemes, végtelenül türelmes, szeretettel teli és szelíd, és a legapróbb részletekre kiterjedő. De nem India bölcsessége indított az önvallomásra, hanem az, hogy ezzel szemben én, aki e csodálatosan bölcs verseket értelmeztem és rímekbe szedtem, ha valamilyen fokon meg is értettem a Gítá üzenetét, igen messze állok az egyetemes Lélek megtapasztalásától, nem beszélve annak megvalósításáról. Természetesen ez nem róható fel nekem, hisz mindannyian útkeresők vagyunk, mindannyian a rengetegben bukdácsolunk és bolyongunk, és mindannyian a megértem, megtapasztalom és megvalósítom útján járunk, de abba már igenis bele lehet kötni, hogy egy olyan ember állt neki a Gítá értelmezésének, aki, ha intellektuálisan meg is értett belőle valamit, annak megtapasztalásában és realizálásában vannak hiányosságai. Ez itt most nem egy nyilvános önmarcangolás akar lenni, csak tényközlés, hogy ha látom is a helyes irányt, távol állok nagyon a cél elérésétől; attól az egyetemes céltól, hogy az intellektus segítségével a testet, az érzelmeket és az elmét lecsendesítsem, szellemem egyetemes magasságokba emeljem, személyem megnemesítsem, és megtapasztaljam és realizáljam az egyetemes Lélek határtalanságát és gyönyörűségét; vagyis, hiába a Gítá értelmezése, a számtalan versszak, gondolataimon továbbra is nemegyszer eluralkodnak a félelmek, az indulatok, a gőgök, a vágyak, az előítéletek, a zavaros tudatállapotok.
Az írás vége felé többször felmerültek bennem olyan kérdések, hogy vajon nemesebb lélekké is váltam ez alatt a hét év alatt, míg a Gítát versekbe faragtam, vagy csak egy intellektuális kísérlet és ambíció volt az egész eltöltött idő? Vajon a Gítá erkölcsi, szellemi, lelki üzeneteiből valamit realizáltam is magamban, úgymond elültettem, vagy csak intellektuálisan túlteljesítettem? Vajon a gőg, az előítélet, a félelem, a vágy, a harag összezsugorodott a tudatomban, vagy semmi változás se történt, csak időt pocsékoltam, és okoskodtam hét éven keresztül? Nehéz egyértelmű válaszokat adni a kérdésekre, mert merem remélni, hogy nem csak szellemi teljesítmény volt, és a legkevésbé ambíció, hanem lelki elmélyülés is, de az biztos, hogy inkább intellektuális munka volt, mint belső átalakulás és önmunka; úgy is fogalmazhatnék, a megértés, megtapasztalás és megvalósítás hármasából elsősorban a megértésre helyeződött a hangsúly, némi megtapasztalással megfűszerezve, és a megvalósítás, a belső átalakulás, a szellem nemesebbé tétele nem kapott akkora szerepet, mint amekkora járt volna neki. Az írás vége felé szembesültem feketén-fehéren azzal, amit elméletben már többször elsajátítottam az elmúlt években, hogy az intellektuális tevékenység nagyjából semmit sem ér, ha nem párosul belső szellemi-lelki felemelkedéssel, ha nem válunk nemesebbekké is az intellektuális munka által.
A Gítá értelmezése folyamán ha nem is váltam szentté, talán még jobb emberré sem, de arra ráeszméltem és erős meggyőződésemmé vált, hogy az eddigi indentitásom sok esetben tévút volt. Az eddigi gondolataim, eszméim és elképzeléseim nemegyszer tudatlanok voltak, téves képzetek, zavaros törekvések, és hogy ezt az identitást le kell égetni magamról, meg kell semmisíteni, és egy újat kell felvenni, egy sokkal nemesebb tudatállapotba kell belebújni. Oly tisztán ráébredtem arra, amit korábban csak félve mertem megvallani magamnak, hogy az egyetemes Szellem felé kell törekedni, a felé a Szellem felé, amely kizárólag az egyetemes Lélekbe igyekszik, és amelyet úgy érhet el az ember, ha a tudatát megtisztítja és a lelkét megnemesíti. Talán a Gítá legszebb üzenete számomra, hogy az a Lélek a legfontosabb, amely a földi lehatároltságokon túl található, túl az előítéleteken, a félelmeken, a vágyakon, az indulatokon, a fajon, a testen, a véren, a húson, a családon, a csoporton, a nemzeten, mert ez a lélek egyetemes; és életeken át születik újjá és újjá, újabb és újabb testbe bújva, hogy az ember végre felismerje igazi Önvalóját, őt, a lelket, az egyetemest, és átalakuljon, fejlődjön, nemesebbé és bölcsebbé váljon; ami csak úgy történhet meg, ha érzelmeit megtisztítja, elméjét lecsendesíti, intellektusát a lélek felé fordítja, vagyis ha az egyetemes Szellem és Szeretet sugározza át szívét és lelkét. Nincs boldogabb tudatállapot, mint megszabadulni a világ előítéleteitől, ellentéteitől, kettősségeitől, gyűlöleteitől, zavaraitól, félelmeitől, ideológiáitól, eszméitől, vallási dogmáitól, és az egyetemes Lélekben feloldódni. A Gítá üzenetét se könnyű megérteni, már ha valóban megértettem, de mindezt megvalósítani és realizálni önmagamban, az egyetemes Lelket megtapasztalni és szolgálni, már emberfeletti munka, valószínűleg évek, évtizedek, életek kellenek hozzá.

Az utolsó szó jogán. Zárszóként álljon itt, hogyha az igyekezetem tiszta is volt, bevallom, elismerem, csak olyan szellemi szinten tudtam a Gítát értelmezni, amilyen szinten éppen állok, és ennél bizonyára léteznek magasabb szellemi létfokozatok, ahogy alacsonyabbak is, bár ez nyilvánvaló, és evidensnek tűnik, hogy magasabb nézőpontból nem értelmezhettem, mint amilyenen éppen létezem, mégis, megnyugtató leírni, és zárszóként tiszta fejjel szembe nézni saját szellemi korlátaimmal, és megemlíteni, hogy nem több a jelen mű, a Gítá értelmezése, mint egy fuldokló kísérlete, hogy partot érjen és a lelki békéjére ráleljen.

Isten bocsássa
meg nekem, földön futó,
öntelt költőnek,
rímek őrzője,
hogy a legfőbb Lélekhez
vezető úton
gyakran elkalandoztam,
hagytam, szívem fodrozza.

3.

Bármily vélemény
pusztán ideges erény,
múlékony talány,
görcsös agyalás,
s nyomtalan nem maradhat,
kísért visszhangja,
próbára téve szíved,
s meglásd, elmerülsz itt lent.

Földi vélemény?
Rabság. S mi a szabadság?
Nincs belső viszály.

16.

Az igaz tudás?
Szívben futás! Az örök
Önvaló látszik,
a lét nem ámít.
A fátylak leomlanak,
világít a Nap,
hogy a világon túli,
a múló szívben dúl itt.

Az elme mögött
mesés világot láthatsz,
a lélek szárnyal.

25.

Mi a szabadság?
Nem az elme hangárja,
se a test vágya,
mindig a lélek
csöndes, szótlan lármája,
mikor önzetlen
segít másokon, s kétely
többé homályt nem okoz.

Az elme és a
test szabadsága, lélek
nélkül, megárthat.

4.

A vágy az élet
része, démonizálni
nincs miért, értsd meg,
belőle ered
a lét, a sors, a végzet,
mégis, a vágyból
ered a békétlenség,
oly sok földi szenvedés.

Sose ragaszkodj!
Se tárgyakhoz, se tapshoz,
szenvtelen alkoss.

7.

Szenvedés, gyönyör,
fájdalom, öröm, nem több,
mint elmebörtön,
aki legyőzi,
hogy birtokait őrzi,
s bőségben, vészben
nemesen érez, róla
az égen is regélnek.

Az elme zavart,
nézzél magadba s figyelj
a belső hangra.

10.

Bölccsé nem válhatsz
tapsra, kevés az izzó
akarat, kell a
magány, a talány,
hogy elmédet lehalkítsd,
hol zűr nem ámít,
meditálj önmagadon,
s lásd meg, mennyi a baj ott.

Fordulj befelé,
egódat többé ne nézd,
bölcsességbe érsz.

3.

Brahman és Krisna,
Isten és Isten fia,
kettő, mégis Egy,
közös lét, hidd el.
Ezerből ha egy érti,
törekszik, végzi,
s e törekvőkből se ér
célba, talán egy, néha.

Krisnát ismerni?
Istent ismerni! Nehéz
ezt megérteni.

5.

Értelem, lélek
s szív: a három lelki sík.
Ők alkotják a
szellemi-lelki
teret, magasabb rendet,
s a földön lakó
választhat, az anyagot
vagy a lelket szolgálja.

Lélek és anyag.
Mindenki választ, melyik
világ az álma.

20.

Emberáradat,
imádkozik szavakkal,
könyörög, hadar,
áldoz tárgyakkal,
csak azért, önző, földi
vágyát elérje,
vak ösztönét kiélje,
Istent ezekre kérje.

Szertartás, ima,
hiába hosszú, sokszor
egy hamis hittan.

4.

A karma? Végzet!
Emlékek és ítélet.
A karma szövi
a lét hálóját,
szabadság s fogság, ahogy
tegnap léteztél,
újjászületsz a mentén,
ez a sors, nincs menekvés.

Karmikus élet?
Küzdelem! Szebbet, jobbat,
bölcsebbet remélhess.

17.

Semmi sem örök,
mit látsz s nem látsz a földön,
Nap, Hold, Istenek,
Idő mindfölött.
Brahmá-nap és Brahmá-éj,
ezer juga-kor
a lét s a nemlét, minden
változik, múltba foszlik.

Születnek, halnak,
még az Istenek, Dévák
is így mulatnak.

24.

Milyen az élet?
Sokszor félelem, harag,
vak szenvedések,
egy kevés mézzel.
S felszabadulsz, ha a méz,
mely a szeretet,
szétárad a szívedben,
s az élet fölött lebegsz.

Az Út nem titkos,
az Úr így szólt: szeretet
tiszta szívedből.

5.

Mi a valós, itt,
a földön, hős Ardzsuna?
Mi nem múlik el,
semmibe fúlva?
Egy érzés? Egy gondolat?
Egy bölcs hasonlat?
Vagy talán a test örök?
S az elme? Meddig őrjöng?

A világ látszat,
isteni játszma, tőlem
független vágyak.

26.

A rejtett kincsre
sokan vadásznak, vágyból,
divatból, másból,
s messzire szállnak,
mégis, az út egyszerű,
mosoly és derű,
tiszta szívedből szóljál,
s egy fűszál elég hozzá.

A titok, a szív.
A titok, a derűs hit.
A titok, nincs itt.

30.

Ki nem bűnös ma?
Minden elmében zűr s zaj,
beteg kényszerek,
öntelt szerepek,
mégis, ha Engem imád,
idővel válik
elméjéből egy kincstár,
hol félsz, gőg, vágy, düh nincs már.

A bűnös embert
egyedül a szeretet
emelheti fel.

25.

A szentek közül
Bhrigu vagyok, hallgatok,
sose szavazok,
testetlen hatok.
OM igéje, Belőlem
teremtett, legyen
az életnek egysége,
egy leheletnyi éle.

Ima, áldozat,
a Himalája csúcsa,
mind Hozzám juttat.

34.

Ha egy asszonyra
nézel, lelkembe tévedsz,
s a nőies báj
Én vagyok, hírnév,
jólét, beszéd, bölcsesség,
türelem, emlék,
hűség, a női érték,
mind-mind Belőlem hajtott.

Eredet és vég,
halál és emlék, mind-mind
Én és Én lennék.

41.

A lélek szeret
élni az ezerarcú
asszonyvilágban,
földi magtárban,
s szereti a virágzást,
szerelem báját,
ünneplés vad mámorát,
a bódult varázsforrást.

Nagyság és erő,
ez a kettő, melyet én
teremtek elő.

17.

Magasztos Isten!
Kit senki se lát itt lenn,
én látlak Téged,
jogarral, vérttel,
mintha ezer s ezer Nap
ragyogna hittel,
oly fényes most a szíved,
látlak nagyban s kicsiben.

Isteni Ige!
Légy bátor s nemes, ne félj,
se önmagadtól,
se más alaktól, lebegj
szelíden egy csillagon.

39.

Magasztos Krisna!
Örök hódolat Neked,
nincs eszem, ég az
örök szeretet.
Te vagy a lények atyja,
Tűz, Víz, Szél, Halál,
a lét Tebenned talál,
nincs Tefölötted szabály.

Uram! Könyörgöm!
Adj erőt, hogy kiűzzek
szívemből minden
félelmet, dühöt, gőgöt,
s csak szeressek, szeressek.

55.

Mi a szeretet?
Tudatbéke, Ardzsuna,
éned elhalkul,
egód nem jajdul,
mikor kilépsz az elme
torz börtönéből,
számtalan kényszerképből,
s az ürességbe érsz föl.

Mi a szeretet?
Éntelenség, megtörés,
mégis, erőnlét.

6.

Az önátadó
szeretet nehéz ösvény,
van ott is örvény,
démoni őrség,
mégis, a Felém jövő
vak imádatban,
feltámad szívükben a
Megváltó szivárványa.

Szeretet útján
az örök létbe jutsz már,
nincs többé munkád.

9.

Dicső Ardzsuna!
Ha elméd ugrál mint egy
majom, képtelen
helyen csatangol,
éretlen, hogy örökké
Énbennem hasson,
úgy gyakorold a jógát,
s meditálj órák hosszát.

Haladj a jógán,
ez nem testmozgás, mindig
énség-feloldás.

20.

A legkedvesebb
minden törekvő közül,
aki szelíden
a létnek örül,
aki önzetlen szívvel
meglátta Istent,
s önátadó szeretet
uralja énjét itt lenn.

Olvadj fel Bennem,
ez a legrövidebb út
a bölcs Istenhez.

Megérteni, megtapasztalni, megvalósítani – ez India üzenete.

Először értsd meg, bölcselet útján juss el oda, hogy ráébredj, te nem a nyomtalanul elmúló test vagy, nem az érzelmek hőhullámzása vagy, nem az elmében örökké cikázó gondolatok vagy, de még csak nem is az isteni módon szemlélő intellektus, hanem az Ősforrásból leszakadt örökkévaló lélek; és hogy ehhez a halhatatlan lélekhez képest minden csak múló látszat; test, érzelem, elme, intellektus, minden változik, elmúlik, csak a lélek örök; az a lélek, mely az asztráltesttel (érzelem-energetika, elme-mentális, intellektus-bölcsesség) egyetemben mindaddig újjászületik, és új testbe és élettérbe költözik, amíg a karmikus benyomásoktól meg nem szabadul, és vissza nem tér az Ősforrásba.

Másodszor ne csak értsd meg, hanem meditáció, révület, belső szellemi-lelki útkeresés mentén tapasztald is meg, hogy te egyáltalán nem a semmibe vesző test vagy, annak ellenére sem, hogy a test a lélek hordozója, de nem is az örökké vibráló érzelmek, vagy a szűnni nem akaró gondolatok, vagy az égi hangon éneklő intellektus, hanem egy időtlen és végtelen, éntelen és egyetemes, mégis, egyfajta önazonossággal rendelkező isteni rész, ami a földi észképességeket messze meghaladja.

Harmadszor ne csak értsd meg, és ne csak tapasztald meg a legfelsőbb isteni valóságot önmagadban, hanem valósítsd is meg, ami csak úgy történhet meg, ha az intellektus segítségével a berögzült és negatív testszokásokat, érzelemmintázatokat és elmebeidegződéseket, mint a gőg, a mohóság, a félelem, az előítélet, a harag, a túlvágy, stb., megszünteted, és a saját természetedhez legközelebb álló úton megnemesíted és átalakítod magad, hogy a tudatodban folyamatosan a legfelsőbb Lélek isteni egyetemessége, szeretete, nyugalma és bölcsessége világítson.

A Bhagavad Gítá a Mahábhárata indiai eposz része, a védikus irodalom egyik alapműve. Jelentősége Indiában hasonlatos az Újszövetségéhez. Mindenki olvassa, forgatja, erőt merít szavaiból. A kétszázezer versszakos Mahábháratán belül a hétszáz versszakos Gítá Ardzsuna harccal szembeni kételyeivel kezdődik, amelyek a végső ütközet előtt támadnak fel benne. Kételyei jogosnak tűnnek, hisz az ellentáborban számos rokon és barát sorakozik föl, számos tisztes harcos, akikkel szíve szerint sohasem háborúzna. Félelmeitől nem képes megszabadulni, így megkéri Krisnát, a kocsihajtóját, vigye a két hadrend közé, hadd szemlélje meg utolszor, kikkel is fog életre-halálra küzdeni. Krisna teljesíti kérését, és a Gítá ezen a ponton kezdődik el. Ardzsuna az első énekben a két had között állva elmondja a félelmeit, míg Krisna a következő tizenhét énekben azon felül, hogy megpróbálja eloszlatni a felmerült félelmeket, szellemi beavatásban részesíti Ardzsunát. Ez a szellemi táplálék a védikus bölcseletbe enged bepillantást. Kicsit patetikusan hangzik, de nem áll messze az igazságtól, hogy a Gítában a szellemi kasztot képviselő Krisna ad lelki eligazítást a harcos kasztot megtestesítő Ardzsunának. A mítosz szerint a Mahábhárata eseményei a ma is tartó világkorszak kezdetére esnek, vagyis Krisztus előtt háromezer körülre. Az eposzban zajló rokonháború vezette be a Vaskorszakot. A Bhagavad Gítá a harcos kaszt Testamentuma volt, hisz Krisna nem a tűzhely mellett, hamuban sült pogácsák eszegetése közben, hanem a harcmezőn, egy öldöklő csata kellős közepén részesítette szellemi beavatásban Ardzsunát.