Franciaország megvétozta, hogy két nyugat-balkáni ország, nevezetesen Észak-Macedónia és Albánia megkezdje a csatlakozási tárgyalásokat az Európai Unióval. Hollandia, Dánia és Spanyolország is hangot adott fenntartásainak, hogy azért nincs minden rendben a Balkánon, és ki tudja pontosan, vajon mit gondolhat a lelke mélyén Belgium, Portugália és Írország a balkáni bővítésről, mindenesetre Párizs vállalta magára a rossz fiú szerepét, aki kategórikusan elutasított mindenféle kompromisszumot ez ügyben.
Párizs egyik legélesebb bővítésellenes indoka valahogy úgy hangzott, lefordítva a mindennapok nyelvére, hogy a balkáni népek egyáltalán nem, vagy ha mégis, akkor nagyon halványan részesültek a humanizmus-felvilágosodás csodálatos vívmányaiból, abból a sok szépből, amelyek a huszonegyedik század fantasztikus világába repítették Európát. Ezen hiányosságukból egyenesen következik – szól a francia érvelés –, hogy barbár, félautoriter és elmaradott emberek lakják e vadregényes vidékeket, akiknek szíve még a feudalizmusban él, és ha az eszükkel fel is fogják, hogy egy felvilágosult-modern világ veszi körbe őket, és a feudalizmusnak már évtizedek óta befellegzett, mégse képesek úgy is viselkedni. Könnyen elképzelhető, hogy ez a közeg kitermel egy olyan vezetőt, aki gyöngédebb pillanataiban Nagy Sándornak, vagy egy Mohamed Alinak képzeli magát, és bekerülve az EU-ba, egy pár milliós nép élén fog akadékoskodni és okoskodni Brüsszelben, ráadásul úgy, ami nem a francia érdekeket szolgálja.
A komolyabb és emelkedettebb történelmi múlttal rendelkező népeknél, mint a lengyel, a magyar vagy a macedón, fennállhat annak veszélye – legalábbis francia nézőpontból –, hogy olyan politikai elit ragadja magához a hatalmat, amelyek merítve a történelmük emlékeiből, mind a személyek nagyságából, mind az események hőstetteiből, finoman szólva is túlértékelik politikai lehetőségeiket és pozíciójukat; és nem realizálják, hogy ahhoz képest összezsugorodtak, amekkora befolyással és hatalommal rendelkeztek a múltban. Az EU struktúrája pedig nincs fölkészülve a Nagy Sándorokra. Az EU-t – kicsit leegyszerűsítve – arra találták ki, hogy a Párizs-Berlin tengely kompromisszumra jusson, majd a többi tagállam megtapsolja ezért őket, hogy mennyire együttműködők, és boldogan teljesítse a direktívákat, és örüljön, hogy egy ilyen nagyszerű csapat tagja lehet.
Az EU 2004-es keleti nyitása – mikor is 10 közép-kelet-európai állam csatlakozott – nem sikertörténet a franciák számára. Az angoloknak se. Egyedül a németek nyertek vele. Az angolok már elhagyták a terepet. A franciák egyelőre vétóznak, és próbálják úgy megreformálni az EU-t, hogy az, amiért létrehozták, hogy a francia nagyhatalmi törekvéseknek legyen súlya és háttere, működjön.
Ebből a szempontból érthető a franciák azon érvelése, hogy mindaddig, amíg nincsenek meg a belső strukturális változások az EU-ban, addig nem támogatják az EU bővítését, gondolván, hogy csak az „akadékoskodókból” lesz több, akik majd ellenzik a megújulást. Másrészről a blokkolással zsarolni tudják a többi tagállamot, főleg a németeket, hogy a francia érdekeknek megfelelően a nagyobb integráció felé haladjon az EU.
Az angolok többek között azért hagyták el az EU-t, mert annál azért büszkébbek, mint hogy egy Berlin uralta EU-ban a megtűrt hangoskodó szerepét játsszák. Ugyanis a keleti bővítés a német hegemónia növekedését jelentette és jelenti. A keleti bővítéssel Németország olyan országokat nyert, ahol azon felül, hogy politikailag nyitottan állnak hozzá, ráadásul a Németországban meglévő szakemberhiányt részben pótolják, a német gyáraknak összeszerelő üzemeként szolgálnak, és még a német termékeknek piacot is adnak. Franciaország mind politikailag, mind gazdaságilag egyre jobban a perifériára szorult az EU keleti bővítéseivel, és egyre kisebb lett a súlya. Egyre jobban Berlin került és kerül a középpontba, és a francia vétó e folyamat megállításának is szólt; hogy eddig, és ne tovább; a francia érdek mást diktál.
Hogy képes-e Párizs megállítani az EU hatalmi központjának eltolódását Berlin felé, vagy sem, azt majd a jövő dönti el. Mindenesetre az biztos, hogy Párizs az angolokhoz hasonlóan nem fog másodhegedűs szerepet betölteni az EU-ban a németek mellett, hisz nekik is volt egy Napóleonjuk, akiről, ha nem is vallják be nyíltan, de titkon szeretnek álmodozni. Így Berlin túlerősödése az EU-t alapjaiban változtathatja meg.
