Hermann Hesse – Az eredendő bűnről

„A másik néhány lépést föl-le járkált, megállt Josef előtt, vállára tette a kezét, és azt mondta: a világ emberei gyerekek, fiam. És a szentek – nos, ők nem jönnek hozzánk gyónni. Mi azonban, te meg én és a magunkfajták, mi, vezeklők, keresők és a világtól menekülők, mi nem vagyunk gyermekek, nem vagyunk ártatlanok, és minket nem lehet büntető prédikációkkal rendbe hozni. Mi, mi vagyunk az igazán bűnösök, mi, a tudók és gondolkodók, akik ettünk a tudás fájának gyümölcséből; mi tehát nem bánhatunk egymással úgy, mint a gyerekekkel, akit megvesszőzünk, aztán hagyjuk újra futkározni. Hiszen mi egy-egy gyónás és vezeklés után nem futunk vissza a gyermeki világba, ahol ünnepeket ülnek, üzletelnek, és időnként agyonverik egymást; mi a bűnt nem kurta, rossz álomként éljük át, amelyet gyónással és áldozattal újra lerázunk magunkról: mi a bűnben időzünk, sohasem vagyunk ártatlanok, mindig bűnösök vagyunk, a bűnben és lelkiismeretünk tüzében élünk, és tudjuk, hogy sohasem fizethetjük meg nagy adósságunkat, hacsak nem akkor, mikor elköltözésünk után az Isten kegyesen tekint ránk, és befogad kegyelmébe. Ez az oka, Josef, hogy miért nem tarthatok neked és magamnak prédikációkat, miért nem róhatok ki vezeklést. Nekünk nem ezzel vagy azzal a kisiklással, gonosztettel van dolgunk, hanem mindig magával az eredendő bűnnel; épp ezért a közülünk való csupán a közös tudásról és testvéri szeretetről biztosíthatja a másikat, de nem gyógyíthatja meg holmi büntetéssel. Hát nem tudtad ezt!”