Vissza

1. Haladás és sivatag

In Atakám by Tamas

Több mint egy évszázadig élt mindenki a gyors és dinamikus haladás hipnózisában, és ha bármilyen halkan megkérdeztük: „Haladás – hova és kinek?”, kérdésünket nem vették komolyan. Csak a legutóbbi időkben hallunk meg más hangokat is, melyek azt firtatják: „Vajon miben áll a haladás értéke, ha sivataggá változtatja ezt a szép világot.”

A Tagore-idézetből két szót érdemes megvizsgálni: a haladást és a sivatagot. A haladás szóval arra utalt Tagore, hogy az emberiség több évszázada az anyagi világra koncentrál. Az anyagot kutatja. Az anyaggal törődik. Az anyagot fejleszti. Vitathatatlan, mindezen erőfeszítések következtében látszólag hatalmas haladást ért el az anyagi civilizáció területén, és nehéz lenne összefoglalni e bejegyzés keretében a vívmányokat, ennek ellenére két ismérv kiemelhető, mely minden területen érzékelteti magát, legyen szó utazásról, kommunikációról, háborúról, munkáról vagy akármi másról, méghozzá a sebesség és a kényelem. A világ felgyorsult, és egyre gyorsabb szeretne lenni. A világ a luxus felé törekszik, és egyre nagyobb anyagi kényelemben szeretne élni.

A világban tömegtermelés folyik, ahol az egyes emberek a mindennapos szükségleteiket már nem maguk állítják elő, összefogva a nagycsaláddal, a rokonsággal és a barátokkal, hanem az anyagi eszközök fejlődése és sokrétűsége és a mindennapi igények túlnövekedése miatt ezerfelé szakadt munkavégzés zajlik. Az elmúlt évszázadokban olyan anyagi formációkat állított elő az emberiség, amelyek látszólag megkönnyíteni szándékoznak a földi létezést, ugyanakkor a vívmányoktól való függőség és kiszolgáltatottság révén tetemesebb ketrecbe kényszerült az egyes ember, mint bármikor korábban a történelmében. Közhely, mégis ideírom, a technikai haladás és a luxus következtében teljesen elidegenedett az ember önmagától, legmélyebb isteni hangjától, a természetben gyökeredző emberi mivoltától. A felszínen úgy tűnik, mintha a technikai haladás szolgálná az emberiséget, és egyre nagyobb biztonságot, jólétet és luxust teremtene, de ha csak parányit is mélyére nézünk a valóságnak, rögtön kiderül, hogy az ember szolgálja a technikai haladást; hogy az ember a rab, aki szolgál, aki függ a technikától, és a technika az úr, aki szolgálatára hajtotta az emberiséget.

Az anyagi fejlődés mentén többszörösére gyorsult a mindennapos élet. A mai ember a tárgyak kényszerében és kiszolgálásában éli perceit, és ami a legveszélyesebb és legrémisztőbb e növekedésben, hogy az egyre gyorsuló világ láthatóan nem akar leállni. Nem érzékelhető egyetlen olyan részpillanat sem, hogy szeretne valamelyik ponton megnyugodni, hosszabban elidőzni, majd kijelenteni, hogy vége, megérkeztünk. Itt a cél, tovább nem megyünk. A modern világ a tempó gyorsulásában kényszeredetten érdekelt. Újabb és újabb anyagi formák öntik el a világot, és nincs megállás, nem látszik az alagút vége, a fény, a megnyugvás, a Paradicsomhoz hasonlatos erdei tisztás, hanem csak jönnek és jönnek az újítások, a kényelmet segítő megoldások, a luxust érzetét fokozó ötletek. Az ember kiszolgáltatott, és nem tehet mást, mint alkalmazkodik a gyorsuláshoz, a kényelemhez, a luxushoz és az örökké növekvő anyagi igényekhez.

Nem tudom, mibe fog torkollni e korlátlan sebességgyorsulás, és azt se értem, miért követjük el, és mit akarunk elérni a hajszában. Ennek ellenére mindannyian loholunk utána, egy megfoghatatlan kísértet nyomában, a sebesség után, a technika után, az újabb anyagi kihívások után, a luxus után, és próbáljuk lelkünkre kényszeríteni ezt az értelmetlen, mohó és izgága ritmust. De nem egyszerű lelkünk megtévesztése. Sokszor belefáradunk. Nem is megy igazán. A lélek örökké fellázad e lelketlen hajszában. Fellázad és megtörik. Megtörik és menekül. Menekül és meg szeretne semmisülni. Ilyenkor igyekszünk nyakon ragadni a kísértetet. A sebességet. A technikát. A luxust. Megijeszteni. Megállítani. Megérteni az életet. Elfogadni az elfogadhatatlant. S kiugrani a zuhanó földgolyóról az ismeretlen mélységbe.

A Tagore-idézet másik kulcsszava a haladás mellett a sivatag. Tagore arra utal a sivatag szóval, hogy a lélek ebben a felgyorsult haladásban elsivatagosodhat. A lélek, mely az Istenség része, és az anyagi haladás, mely a sebesség rabja, úgy viszonyulnak egymáshoz, hogy minél gyorsabb az anyagi haladás, annál végzetesebben sivatagosodik el a lélek. Minél zaklatottabban élünk, annál távolabb állunk belső isteni mivoltunktól. Minél kiterjedtebb az anyagi kényelem, a kiharcolt luxus a természetes igényekhez képest, annál zártabb ketrecben érezzük magunkat a technikai kiszolgáltatottság miatt. Az isteni lélek nem a gyorsulásban teljesedik ki. Az isteni lélek nem az anyagi luxusban virágzik fel. Az isteni lélek a békességet, az egyszerűséget és a szellemi táplálékot kedveli, pontosan azt, ami a haladással fémjelzett jelenlegi korban igen komoly hiánycikk.

A Tagore-idézetből kitűnik, hogy manapság egyre többen kérdőre vonják a haladás értelmét. Egy kevéske reményt mégis adnak a sorok, de nem tudom, vajon Tagore valóban hitte, hogy leállítható a haladás sebessége? Hogy az ember megvilágosodik anélkül, hogy katasztrófába sodorná a földet? Hogy úrrá lesz túlzott vágyain, félelmein és indulatain anélkül, hogy tönkretenné a természetet? Hogy visszatér a lélek mozdulatlan, mégis örök mozgó anyagtalanságába, mielőtt elpusztítana minden szakrális értéket? Vagy pusztán vigaszként sejtette ezeket a szavakat, és tudta, hogy nincs megállás, a sebesség megállíthatatlan, a katasztrófa beteljesedik? Gondolom, hol így vélekedett, hol úgy, és nem azért, mert ingatag ember lett volna, hanem mert úgy érzett, ahogy mindannyian érzünk. Hol reménykedünk, mikor az Időtlen megérinti lelkünket. Hol teljesen elveszítjük hitünket, mikor a világ borzalmait meglátjuk.