Az, hogy a muszlim világ radikalizálódott, és hányja magából a terroristának nevezett elkeseredett embereket, akik dühvel és félelemmel kelnek és fekszenek, és akiknek már semmi sem számít, úgy érzik, már nincs mit veszíteniük, kizárólag az Egyesült Államoknak és a nyugati szövetségeseinek köszönhető, ahova, ha akarjuk, ha nem, de mi is beletartozunk, még akkor is, ha képletesen szólva, a kis kukta szerepét osztották ránk, aki fakanállal hadonászik, és az ételt készíti az angolszász szuperhősöknek, hogy azok, miután kellő magasságból lebombáztak egy késekkel hadonászó arab falut, telerakják a hasukat, és szunyókáljanak egyet a hőstettre. Annyi bombától, amit ledobtak rájuk, annyi demokratikus kioktatástól, amivel nap mint nap leterhelték őket, és annyi fegyvertől, amit eladtak nekik az elmúlt huszonöt évben, még a legbékésebb népek is bepöccentek volna, és még az eszkimók is lázadoznának és radikalizálódnak, nemhogy a muszlimok, akik tömegében igen messze állnak a harmonikus lelkiállapottól, és az érzelmeik túlfeszülése nemegyszer elborítja a józan értelmüket. Természetesen ez a pár sor senkit se akar felmenteni a tettei alól, és igazolni bármilyen szörnyűséget, csak az indítóokokat keresi a józan elmét meghaladó történésekre.
Nem szeretnék a muszlimok védelmezője lenni, távol áll tőlem a kultúrájuk – főleg a bor hiánya, aztán az egyszerre több asszony se lehet a boldogság netovábbja, illetve az se tölt el rajongással, hogy a vallási kérdésekben az indulat sokszor meghaladja a bölcsességet és a józanságot – mégse hallgathatom el, és fel kell tennem azt a kérdést, hogy mi történt volna, ha Európa kapott volna annyi bombát Bagdadból és Damaszkuszból, mint a muszlim térség az elmúlt huszonöt évben a Nyugattól; és mi történt volna, ha Mekkából és Teheránból hetente kioktatták volna az angolokat, a németeket és a franciákat az iszlám törvénykezés szépségéről, mint ahogy Európa oktatta őket demokráciára és szabadosságra, önmutogatásra és ateizmusra; és nem utolsósorban mi történt volna, ha állandóan titkon felfegyverezték és biztatták volna az agresszivitásra hajló csoportokat Európában, hogy támadjanak a saját kormányukra és egymás ellen, mint ahogy az Egyesült Államok tette a közel-keleti térségben nemegyszer; mennyi elkeseredett, kiéhezett és indulatos ember lenne az öreg kontinensen, akik egy életem, egy halálom felcsapnának terroristának, vagy valami hasonlónak – természetesen ők szabadságharcosoknak neveznék magukat, akik az iszlámtól megszabadítják a világot –, gondolván, ennél rosszabb már nem lehet?
