Vissza

4. A menekültválság politikai megközelítése I. rész A Szovjetunió felbomlása

In Burtáj by Tamas

A menekültválság politikai megértéséhez – bármily meglepően hangozhat – vissza kell nyúlni a Szovjetunió felbomlásához. A kétpólusú világrend megszűnése egy merőben új világhatalmi helyzetet teremtett, mely sok egyéb mellett azt is eredményezte, hogy az addig uralkodó mentális beidegződéseket a történelmi események meghaladták. Ezek közül a legmélyebb kollektív gondolatbeidegződés úgy hangzott, hogy éltek azok a gaz kommunisták, akik minden aljasságra és szörnyűségre képesek voltak, és velük szemben álltak az igazságos és jóságos kapitalisták, akik a demokráciát és a szabadságot megvédelmezik. Vitathatatlan, hogy eme heroikus megközelítésben motoszkált némi igazság, nem is kevés, mármint abban, hogy a kommunistákhoz viszonyítva valóban megváltásnak látszódtak a kapitalisták és a demokraták. Aztán annak érdekében, hogy mindenki mélyebben is átélhesse a jóságos amerikaik győzelmét a gonosz oroszok felett, a kommunistákkal szembeni élethalál küzdelmet sokszor megfilmesítette a Nyugat, és James Bond mindenki örömére számtalanszor megmentette a világot a vörösökkel szemben; aminek a Keleti Blokkban is többen örvendeztek, mint szomorkodtak, hogy legalább a filmben győz az igazság, ha néha fel is szakadt egy-egy gúnykacaj a történet láttán.

Az Egyesült Államok és a Nyugat-Európa önképe és öntudata azokban az időkben a kommunista ellenségképre volt felszerkesztve és ráerősítve, mondhatni, odabetonozva, és értelemszerűen, ahogy a gaz kommunistákból, a kelet-európai országokból is jóságos kapitalisták és demokraták lettek, sőt, az oroszok is átálltak, és már nem lehetett megmenteni a világot senkitől sem, hirtelen senki se fenyegette, kicsit összezavarodott az ideológiai kiüresedésben a Nyugat. Eltűnt az ellenségkép, eltűnt az önkép, felbomlóban és szétesőfélben volt a kollektív személyiség. Valószínűleg nem volt lelkileg eléggé felkészülve a kommunista szörnyeteg eltűnésére James Bond és csapata, arra, hogy egyszer csak eltűnik a gonosz, és a gonosz nélkül a jó se lesz annyira jó, mintha a gonosztól állandóan megmentené az emberiséget.

A demokratikus embertípust a legbiztosabban két dologgal lehet lekenyerezni és irányítani, a pénzzel és az ellenségképpel. A pénztől ideig óráig boldog lesz, elégedett és békés, míg az ellenség tükrében megerősödik a saját személyisége. Egy jól kommunikált ellenségkép óriási jótétemény a hatalom számára, hisz a demokratikus ember az ellenségképen keresztül ismer önmagára; az ellenségeskedésben nagy szorgalommal és örömmel erősítgeti saját egóját és védvonalait. Ellenségkép nélkül sokkal körülményesebb kormányozni az újkor emberét, mert az önképe elhomályosul, ráadásul oly mértékben szennyezett a tudata, amit ha nem vezetnek le egy ellenségen, akkor a kelleténél jobban elkezdi mardosni a saját kormányát, a saját népét, szomszédját, családját és önmagát. Persze az ellenségkép sem oldja fel teljesen a modern ember tudatszennyezettségét, félelmét és haragját, de sokat lendít azon, hogy az ember valamennyit levezethessen belőlük, és a levezetés közben megtalálja önmagát.

Természetesen azért merészkedtem ilyen erős kijelentésekre, mert vannak személyes tapasztalataim, hogy se én, se a társaságunk legtöbb tagja sokszor nem több, leszámítva Atakámot és Aszlárt, mint egy demokratikus embertípus, félelmektől és haragoktól, vágyaktól és önnagyságoktól megűzetve, még akkor is, ha egyre többször előfordul, ahogy öregszünk, hogy kilépünk az önként önmagunkra kényszerített ideologikus kényszerzubbonyokból, aztán az anyagi vágyak fogságán is lazítunk, és megbocsátóan mosolygunk önmagunk tévedésein.