Vitathatatlan, hogy a Liberálisok mint politikai mozgalom értelmesebb és emelkedettebb napokat éltek meg, mint amit manapság közvetítenek a világ felé. Azokban az időkben voltak a csúcson, amikor a katolikus egyház több évszázados – egyébként nemes – kísérlete elbukott. Kudarcot vallott az egyház, méghozzá abban, hogy a görögök által felszabadított racionális észtúltengést és individuális öntúlértékelést a hit bástyáin belül feltartóztassa. Az ész le akarta rázni magáról a hit korlátait a középkor derekára, az individuum önmegvalósítani akart, és mivel a katolikus egyház sokszor nemtelen és értelmetlen eszközökhöz folyamodott az ész és az individualizmus megfékezésében – ami amúgy már megfékezhetetlen volt – , így a korai liberális elvek – valahol érthetően, mégis az egyetemes értékeket tekintve rövidlátóan – lényegében a racionális ész és az ego felszabadításában és a hit háttérbe szorításában segédkeztek. A liberális elvek a vallás térvesztésével egy időben keletkeztek, a szekularizált világ kibontakozása mentén. Abban az időben keletkeztek, amikor az Isten, a hit és a lélek helyett az ember, a racionalizmus, az anyag és az individualizmus kerültek előtérbe. A liberális elvek végleg kiszakították az embert az évezredes transzcendens kohéziós erőkből. Az Istent háttérbe szorították. Az embert megkoronázták. Így míg korábban az Isten állt a középpontban, és az ember önössége képezte az akadályt, hogy az Istenhez eljusson, addig manapság az ember áll a középpontban, és az Isten létezése az akadály, hogy az ember szabadon, korlátok nélkül önmegvalósíthasson.
A Liberálisok abszolút győzelmet arattak az egyház, a feudalizmus és az egész világ felett. Túlgyőzték önmagukat. Lebontottak minden szakrálisan értelmes és kevésbé értelmes korlátot az ember körül. Létrehozták és feltáplálták a civilizált majomembert. A katolikus egyház egy show-műsorrá süllyedt, rosszabb esetben ideges hagyományőrzésként űzik. A feudalizmus pedig eltűnt, vagy ha fenn is maradt néhány kockája, hát, a nevetségesség a legenyhébb kifejezés a látványra. Az Isten köré épülő gondolatokat kiűzték a köztudatból, és helyét a haladás, az individualizmus, a materializmus és a racionalizmus vette át. De a Liberálisok nem elégedtek meg a teljes győzelemmel. Többet akartak. A hév továbblendítette őket. Nem hallgattak a bölcsebbik felükre vagy a régmúlt idők liberálisaira, hanem szinte már rögeszmésen bontogatták tovább azt a kevés megmaradt korlátot, ami a vallás eltűntével még körbelengte az emberiséget. A szabadságért folytatott harc hevületében nem realizálták, hogy történelmi céljukat teljesítették, hanem miután megsemmisítették az Istent és a hagyományokat, az egyházat és a feudalizmust, utána nem álltak meg, hogy köszönjük, győztünk, szép volt, jó volt, elég volt, most már óvjuk az ember szellemét, építsünk lelkeket felemelő bölcs korlátokat. Helyette gyorsítottak a szabadság iramán, aminek nem is lehetett más a következménye, mint hogy teljesen felszabadították az ösztönvágyakat és az elmezajt az emberben, hogy isteni kontroll nélkül élhessen.
A liberalizmus lényegében ma azért kardoskodik, hogy ami ebben az Istenétől megfosztott civilizált majomemberben mint élvezet, vágy, akarat, akár degeneráció felmerül, azt korlátok nélkül megvalósíthassa. A liberális elvek szabadság- és toleranciaelméletei a modern világban azt jelentik, hogy lelkesen támogatnak minden olyan kezdeményezést, amit a zabolátlan elmezaj és a gátlástalan ösztönvágy kifundál, legelvakultabb hívei még a legelképesztőbb természetellenességet is, és sokszor meglehetős vehemenciával megbélyegeznek minden olyan korlátot és kezdeményezést, ami meg szeretné fékezni a korlátlan elmét és a még korlátlanabb ösztönöket. Pontosabban egyetlen korlát van, hogy a kapitalista tőke ne sérüljön, és a profit minél több legyen. Mindezek mellé annyit átvett a kései kereszténységből, hogy sokszor ugyanúgy intoleránsan hirdeti a saját igazát, és ugyanúgy inkvizíciószerűen viselkedik mindenkivel szemben, aki esetleg szóvá teszi, hogy hé, emberek, kedves Liberálisok, ez már önpusztító és természetellenes.
A huszadik századra rögeszméssé vált liberalizmus tökéletes választása a kapitalizmusnak mint ideológia. Szinte természetes folyamatként olvadtak egybe, hisz a kapitalizmusnak pontosan egy ilyen neurotikusan rögeszmés ideológiára volt/van szüksége, mint a liberalizmus, méghozzá olyanra, amely ott is ördögi korlátokat lát az önmegvalósítás és önkiteljesedés előtt, ahol minden épeszű ember már korlátok nélküli önpusztulást vél felfedezni a nagy szabadosságban. A kapitalizmus az ösztönt preferálja a lélek helyett. Ez világos. Látható. Vitathatatlan. Az állatembert az Istenember elé helyezi. De ezt nem gonoszságból követi el, hogy pusztuljon az emberiség, látni se akarja őket – mert szüksége van fogyasztásra képes virulens tömegekre –, hanem metafizikai tudatlanságból és kereskedői mohóságból. Ugyanis az ösztönök útján haladó emberiség, mely a világi törvényeket még betartja, de a lélekkel nem babrál túlságosan, többet fogyaszt, több profitot termel, mint az isteni önkorlátozásban élő emberek csoportja. A mohó emberek több nyereséget hoznak, mint a hagyományt őrző csoportok. Az irigység rentábilisabb, mint az önzetlenség és a szenvtelenség. A kapitalisták kiszámolták, megvizsgálták, áttanulmányozták, majd ártatlanul széttárták a karjaikat, és ennyit mondtak: ez van, nem kell túlbonyolítani az életet. Ilyen egyszerű a világ. Ilyen egyszerű az ember. A böjt kevesebbet hoz a konyhára, mint a fogyasztás. Az önmegtartóztatás, mint az önmegvalósítás. Az állati út több profitot eredményez, mint az isteni emelkedettség. Így olyan ideológia szükségeltetik, amelyik az isteni korlátokat eltünteti, és az elme- és testvágyaknak szabad utat enged. Amelyik az individuális önmegvalósítást szentként tünteti fel, és követendő példaként állítja az emberek elé.
A modern kori liberalizmus, ha máshol is kezdte történelmi pályafutását, fájó, de igaz, a tőkés világ szekerét tolja. De ami még ennél is fájóbb, hogy a szabadság eszméjét rendesen bekormozta és félreértette. Az igaz, hogy a katolikus egyházzal szembeni történelmi fellépésük bátor és érthető igyekezet volt, hisz az egyház éppen a történelem egyik zsákutcájában dulakodott, de hogy ez a túlhevült szabadságroham miért semmisítette meg az Istent is, a hagyományokat is, és szinte az összes kohéziós erőt és korlátot, és teremtette meg a hit nélküli értelmet, az Isten nélküli életet, a szakrális korlátok nélküli létezést, arra már nehéz józan és bölcs magyarázatot találni. Mert mit követ el az ember szakrális korlátok nélkül? Milyen szabadság is az, ahol nincsen Isten? Az elme és a test szabadsága. Az ész és az ösztön szabadsága. Ez pedig nem szabadság, legfeljebb szabadosság, de inkább börtön, kiszolgáltatva az elmevibrálásnak és az ösztönrohamoknak. A szabadság Isten nélkül egy ketrecbe zárt hajsza, ahol a vágyak űznek és az elme jajgat, és semmiképpen sem az egyetemes békesség és bölcsesség megteremtője.
