A nomád népek lakóhelyéül szolgáló jurta két életérzést erősített meg a benne lakókban: a nem-ragaszkodást és a kalandvágyat. Sokan tudatlannak és igénytelennek tartják a nomád népeket, hogy évezredeken keresztül jurtákban éltek, míg a világ többi részén lakóházakat, kastélyokat és várakat építettek. Elképzelhető, hogy így is van. De mint minden jelenséget a földön, a jurtát is több oldalról lehet értelmezni. Az egyikről valóban úgy tűnik, mintha elmaradott népekként tengődtek volna az ázsiai és európai pusztaságokban, hisz sokszor egyetlen sátorban élték le az egész életüket. De egy másik szemszögből egyáltalán nem így látszik, hanem úgy, hogy bölcs és kalandvágyó emberek voltak. Bölcsek, mert nem akartak se anyagi tárgyakat túlhalmozni, se túlságosan törődni velük, hisz pontosan tudták, az egyetemes Lélekhez képest pusztán egy múló káprázat minden földi tárgy. Kalandvágyók, mert nem akartak letelepedni, és egy többnyire önmagát ismétlő, zárt városi vagy falusi világban leélni a rájuk szabott földi időt.
A nomádokban a legtermészetesebb módon fejlődtek ki a nem-ragaszkodás érzései. Egy olyan tudatállapot, hogy nincs mihez kötődni a földön, hisz a jurta látványa sok mindent tükrözött, de az örökkévalóságot biztosan nem. A jurtát mindig kikezdte az időjárás, idővel elkopott, gyorsan le lehetett bontani, ingatagnak és ideiglenesnek tűnt. Így egy olyan nemes tudatállapotba kerültek az itt lakók, hogy örök átutazók ebben az örökké változó világban. Nincs miért görcsölni és túlzó vágyakat hajszolni, hisz ahogy a lakóhely is idővel elenyészik, úgy semmi sem örök a világegyetemben, aminek anyagi kiterjedése van. A nomádok ebből a nézőpontból szemlélve nem tudatlanok és igénytelenek voltak, hanem bölcsen felismerték, hogy ideiglenesen élnek ezen a világon. Ideiglenesen és átutazóban, és hogy minden állandó átalakulásban létezik, legyen szó természetről, családról, ellenségről vagy a saját énformánkról. A nomádok pontosan tudták, hogy az én nem egy konstans létforma, hisz a gondolatok és az érzések örök változásban hömpölyögnek, a test nyomtalanul elmúlik, ennek ellenére az életet és a halált összeköti az énség rejtett isteni formája. Így nem kezdtek el kőházakat vagy palotákat építeni, amikhez előbb-utóbb elkezd ragaszkodni az ember, és kialakul a ragaszkodás érzete. Maradtak a minden szempontból átmenetiséget sugárzó jurtasátornál. Tudták, a lényeg nem az anyagi létsíkon zajlik, hanem az ember lelkében, abban a lélekben, amely a ragaszkodás görcseiben csak sötétebbé válik.
Az anyagi létsíkok helyett a kalandozásokhoz ragaszkodtak a nomádok, hisz tudták, látták, megtapasztalták az utazásaik során, hogy a letelepedés együtt jár az anyagias vágyak kibontakozásával, a birtoklás kényszerességével, a ragaszkodás feszültségeivel, egy mesterségesen felépített társadalmi hierarchia kialakulásával, és nem utolsósorban az unalom fokozatos növekedésével, ahol az unalom ellensúlyozására egyre képtelenebb szórakozásokat találnak ki az emberek. A jurtaéletmód ezzel szemben maga volt a kaland. Örök változatosság. Örök izgalom. Örökké kihívások és váratlan események történtek, anélkül hogy mesterségesen elő kellett volna bármit is idézni. De, és ez nagyon fontos, a nomádok sohasem pénzért öldöklő zsoldosok voltak, és nem is pénzhajszoló kereskedők, vagy hittérítők, vagy nemzeti hősök, vagy ideológusok, hanem egyszerű kalandorok, a kalandorok bájával és nemességével. Olyan harcosok, akik egy kalandért örömest haltak. Akiket nem terhelt se eszme, se pénz, se hitvallás, se ideológia, se nemzet, se előítélet, se semmi, csak a szellem szabadsága, a lélek önfeledtsége, a kalandvágy izgalma és egy metafizikai őstudás. Így, lehet furán hangzik, de ha egy elesett asszony szépen megkérte őket, hogy kedves kalandozó turáni urak, nem rabolnának-e ki egy másik falut, mert neki öt gyereke van és egy félszeg férje, és ha elvisznek mindenüket, akkor felkopik az álluk, úgy a kalandozók, mert mosoly csillant szívükben e szavak hallatán, kirabolták a másik falut, és bőséggel hoztak ajándékot a talpraesett asszonykának, mert a kaland nemes tettek nélkül tényleg csak rablás.
