Vissza

33. A jurta szelleme

In Csagatáj by Tamas

A nomád népek lakóhelyéül szolgáló jurta két életérzést erősített meg a benne lakókban: a nem-ragaszkodást és a kalandvágyat. Sokan tudatlannak és elmaradottnak, esetleg igénytelennek tartják a nomád népeket, hogy évezredeken keresztül jurtákban éltek, míg a világ többi részén lakóházakat, kastélyokat és várakat építettek. Elképzelhető, így is van, de mint minden jelenséget a földön, a jurtát is több oldalról lehet értelmezni, és az egyikről valóban úgy tűnik, mintha elmaradott népekként tengődtek volna az ázsiai és európai pusztaságokban. Egy másik szemszögből azonban egyáltalán nem így látszik, hanem az az üzenete, bölcsek és kalandvágyóak voltak, akik nem akartak se annyi anyagi tárgyat felhalmozni, ami nem fér el egy jurtában, se letelepedni, és egy többnyire önmagát ismétlő, zárt városi vagy falusi világban leélni a rájuk szabott földi időt.

A nomádokban a legtermészetesebb módon fejlődtek ki a nem-ragaszkodás érzései, egy olyan tudatállapot, hogy nincs mihez kötődni a földön, hisz a jurta látványa és állapota sok mindent tükrözhetett, de az örökkévalóságot biztosan nem. A jurtát mindig kikezdte az időjárás, idővel elkopott, állandóan fújta a szél, gyorsan le lehetett bontani, ingatag volt, és ideiglenesnek tűnt, így olyan nemes tudatállapotba kerültek az itt lakók, hogy örök átutazók ebben az örökké változó világban; hogy nincs miért görcsölni és túlzó vágyakat hajszolni, hisz ahogy a lakóhely is idővel elenyészik, úgy semmi sem örök a világegyetemben, aminek anyagi kiterjedése van. A nomádok ebből a nézőpontból nem tudatlanok és igénytelenek voltak, hanem bölcsen felismerték, hogy ideiglenesen élnek ezen a világon, ideiglenesen és átutazóban, és hogy minden állandó átalakulásban létezik, legyen szó természetről, családról, ellenségről vagy a saját énformánkról. A nomádok pontosan tudhatták, hogy az én nem egy konstans létforma, hisz a gondolatok, az érzések és a test örök változásban léteznek, annak ellenére is, hogy az életet és a halált összeköti az énség rejtett isteni formája. Így nem kezdtek el kőházakat vagy palotákat építeni, amikhez előbb-utóbb elkezd ragaszkodni az ember, és kialakul a ragaszkodás érzete, hanem maradtak a minden szempontból átmenetiséget sugárzó jurtasátornál. Tudták, a lényeg nem az anyagi létsíkon zajlik, hanem az ember lelkében, abban a lélekben, amely a ragaszkodás görcseiben csak sötétebbé válik.

Az anyagi létsíkok helyett a kalandozáshoz ragaszkodhattak a nomádok, hisz valószínűleg tudták, látták, megtapasztalták az utazásaik során, hogy a letelepedés együtt jár az anyagias vágyak kibontakozásával, a birtoklás kényszerességével, a ragaszkodás feszültségeivel, egy mesterségesen felépített társadalmi hierarchia kialakulásával, és nem utolsósorban az unalom fokozatos növekedésével, ahol az unalom ellensúlyozására egyre képtelenebb szórakozásokat találnak ki az emberek. A jurtaéletmód ezzel szemben önmagában egy kaland volt, hisz örök változatossággal és izgalommal járt, örökké kihívások és váratlan események történtek, anélkül hogy mesterségesen elő kellett volna bármit is idézni. Az élet maga kaland volt. Érdemes megjegyezni ezen a helyen, hogy a nomádok sohasem pénzért öldöklő zsoldosok voltak, és nem is pénzhajszoló kereskedők, vagy hittérítők, vagy nemzeti hősök, vagy ideológusok, hanem egyszerű kalandorok, a kalandorok bájával és nemességével. Olyan harcosok, akik egy kalandért örömest haltak, akiket nem terhelt se eszme, se pénz, se hitvallás, se ideológia, se előítélet, se semmi, csak a szellem szabadsága, a lélek önfeledtsége, a kalandvágy izgalma és egy metafizikai őstudás. Így lehet furán hangzik, de ha egy elesett asszony szépen megkérte őket, hogy kedves kalandozó turáni urak, nem rabolnának-e ki egy másik falut, mert neki öt gyereke van és egy félszeg férje, és ha elvisznek mindenüket, akkor felkopik az álluk, úgy a kalandozók, mert mosoly csillant szívükben e szavak hallatán, kirabolták a másik falut, és hoztak ajándékot a talpraesett asszonykának, mert a kaland, nemes tettek nélkül, tényleg csak rablás.