Vitathatatlan, hogy a konzervatívok nemes igyekezetként kezdték politikai pályafutásukat a történelemben, ahogy egyébként a Baloldal és a Liberálisok is. Azokban a nehéz időkben léptek színre, amikor az évezredes értékek – vallás, feudalizmus – bomlásnak indultak, és helyét a modern-ipari társadalmak vették át. Míg a Baloldal az anyagilag kisemmizett és szellemileg kiüresedett tömegek érdekeit igyekezett képviselni, addig a Jobboldal azokat az erőket fogta össze, amelyek ha nem is a győztesei voltak ennek a korszakos társadalmi-gazdasági átalakulásnak, de integrálódtak, és valamennyire tollasodtak is az új rendszerben. Ez a tömeg nem volt anyagilag kisemmizett, mint a Baloldal tömegei, ellenben egyre nőtt a vagyon utáni étvágya. És nem is üresedett ki szellemileg annyira, mint a faluról elmenekült, munkássá vált tömegek, még akkor se, ha folyamatosan veszített a korábbi feudális-polgári értékeiből.
A Jobboldal két feladat előtt állott. Egyrészről jóllakatni a táborát, és lehetőséget biztosítani neki az anyagi gyarapodásra. Másrészről a fizikai szinten túl, a gyarapodás mellett szellemi-lelki morzsákkal is lelkesíteni és vigasztalni a szavazóbázisát. A Jobboldal a Baloldalhoz képest eklektikusabb szellemiség, ugyanakkor komplexebb és emelkedettebb gondolatok sűrítménye is egyben, hisz egyszerre akarta a tőkét, az Istent, a hagyományt, a családot és a nemzetet szolgálni. Nem csak az ember materiális-fizikális jólétét felemelni, hanem a szellemi-lelki-erkölcsi létezésre is komoly hangsúlyt fektetni. Egészen nyilvánvaló, hogy nem gondolták át mélyebben és részleteiben a Jobboldalon, mit is akarnak valójában elérni, mire is vállalkoztak a mindennapokban. Valószínűleg nem is lehetett józanul gondolkodni abban a történelmi perpatvarban, a Jobboldal kialakulásakor, ami a felvilágosodással, az ipari forradalommal, az egyház térvesztésével, a feudalizmus felbomlásával, a liberalizmus feltámadásával és a baloldali munkáspártok megjelenésével keletkezett. A konzervatív beállítottságú emberek nem voltak képesek e történelmi felfordulásban pragmatikusan és józanul viselkedni, ami valahol érthető, hisz hirtelen minden veszni látszott ebben a káoszban, a racionalizmus, a tömegesedés, a vallástalanság, a liberalizmus és a tőke oltárán. Veszni látszott az Isten. Veszni látszott a hagyomány. Továbbá veszni látszottak az erkölcsök és a család. Nem utolsósorban a vagyon is. A Jobboldal azóta sem képes feldolgozni a vallás, a hierarchia, a rend, a hagyomány és az erkölcsök fellazulását és szétesését, így ha tudattalanul is, de mindent vissza akar állítani. Imádkozni is szeretne. Krisztus szeretete mellett vagyont is akar birtokolni. Aztán hagyományt is őrizne. Családot is építene. Erkölcsöt is hirdetne. Hatalmat is akarna. És újkori őrületként pedig nagy nemzetté is válna, ahol a vér és a faj túlértékelődik. Kisebb célokba nem bonyolódott/bonyolódik a Jobboldal.
Hiába látszott és látszik, hogy az Istent és a nemzetet csak demagóg csúsztatások és/vagy tudatlanság mellett lehetséges egyszerre szolgálni, hisz míg az Isten egy univerzális Jelenség, addig a nemzet egy korlátolt földi lét, ennek ellenére a Jobboldal mindig is görcsösen ragaszkodott az Isten és a nemzet egységéhez, hogy Isten a nemzetért van, a nemzet pedig az Istenért. Hiába látszott és látszik, hogy az Istentől talán a kapitalista ügymenet áll a legmesszebb, hisz Istentől mi sem áll távolabb, mint a profithajsza, a pénzügyi versengés és az örökös anyagi növekedés, addig a tőkének ezek a legfontosabb ismérvei, ennek ellenére a Jobboldal behunyta szemét ezen ellentmondás fölött, sőt, képes volt az Istent és a tőkét, a halhatatlan lelket és a lelketlen pénzszerzést nemegyszer összeboronálni. Hiába látszott és látszik, hogy a hagyomány inkább már erőlködés és divat a modern korban, mint az élet nélkülözhetetlen és szerves része, hisz a hagyomány átéléséhez édeskevés a cselekvő akarat, őhozzá a tudat átalakítása és nemesebbé emelése szükséges, ami sohasem politikai kérdés, ennek ellenére a Jobboldal tudatlan lelkesedéssel politizálta át a hagyományt. Hiába látszott és látszik, hogy a nemzet és a tőke találkozása nem feltétlenül teremt boldogulást az emberiség számára, hisz számtalan bűncselekményt követtek el gazdag nemzetek, ennek ellenére a Jobboldalt hidegen hagyja ezen ellentmondás, és egy nemzet nagyságát túlontúl pénzügyi kérdésként kezeli. Hiába látszott és látszik, hogy az egyéni boldogság se nem pénzügyi kérdés, se nem nemzeti ügy, hanem csak és kizárólag egyéni tudatállapot kérdése, a bölcsesség és a szeretet felébresztése és gyakorlása, ennek ellenére a Jobboldal azt hiszi, gazdag és erős nemzet nélkül nem lehet boldog az ember. Hiába tudta és tudja minden hagyomány, hogy az ember igaz valója a lelke, amely életeken át születik újjá és világokon át halad, ennek ellenére a Jobboldal sokszor belekeseredett és belerögzült egy faji, testi és vérségi téveszmébe, ahol sokkal nagyobb szerepet szánt a nyomtalanul elmúló testnek, mint amit megérdemelt volna, hogy ő pusztán a lélek ideiglenes hordozója.
Az ipari forradalom következtében kapitalizálódó világban a Jobboldal meg szerette volna őrizni a feudális értékek legjavát úgy, hogy közben a tőkét is gyarapítja és szolgálja, és nem realizálta, és nem akart szembenézni azzal a ténnyel, hogy a kapitalizmus felemészti és elsötétíti a lelket, és vele minden szépséget, ami valaha értékes volt a feudális világban. A kapitalizmust a tőkés-kereskedő kaszt szelleme irányítja, míg a feudális világot a papság és a nemesség szelleme uralta, és a kettő között áthidalhatatlan árkok fekszenek, így mindkettőt szolgálni egyszerre képtelenség. A Jobboldal nem vette komolyan Krisztus azon kijelentését, hogy nem lehet egyszerre szolgálni az Istennek és a mammonnak, és Pál apostol szavait se túlságosan, hogy „akik meg akarnak gazdagodni, kísértésbe esnek, sok esztelen és káros kívánság kelepcéjébe, amelyek romlásba és kárhozatba döntik az embert. Minden baj gyökere ugyanis a pénz utáni sóvárgás”. A Jobboldal mindig is a kapitalizmus mellett állott, ha néha prüszkölt is ellene, mert érezte, hogy nem ez a világegyetem csúcsrendszere, szolgálta és védte. Megszerette a pénzt. Túlságosan ragaszkodott hozzá. Élvezetet lelt a tőkefelhalmozásban. És néhány ima mellett besöpörte a tudattalanjába Krisztus és Pál apostol szavait.
A Jobboldal nem győzött úgy a történelem folyamán, mint a Baloldal, hisz az Isten és a hagyomány, az erkölcs és a család, az örök érvényű értékek teljesen leárnyékolódtak a huszonegyedik századra, sőt, nem túlzás azt állítani, hogy a szétesés és a megsemmisülés szélén állnak. A Tőke győzött, a profit diadalmaskodott, a szabadosság kínozza a lelkeket, s ezt már mindenki felfogta, mindenki tudja, de ettől a Jobboldal egyáltalán nem ujjong, annak ellenére sem, hogy a kapitalista világ szekerét mindig is önkéntesként tolta, hathatósan hozzájárulva a jelenlegi állapotok kialakulásához. Egyáltalán nem ujjong úgy és annyira, mint a Baloldal, akinek végül hosszú, keserves harcok után sikerült felhizlalnia a szavazóbázisát. A Jobboldal nem vigyoroghat örömittasan. Egyszerűen árulásnak tűnne. Olybá tűnne, mintha az egyik kezébe beleharapna, hisz a Jobboldal valamennyire mindig is önmeghasonlottá vált a tőke szolgálatában, még akkor is, ha éppen mohón felhalmozta, mert többet szeretne, mint amit a tőke képes biztosítani. Többet, mint enni és inni, birtokolni és vágyni. Szeretné az Istent és a hagyományt is feltámasztani. Szeretné az erkölcsöket és a családot is egészségesnek látni. Szeretné egy magasabb szellemi-lelki szintre felemelni a tömegeket. De hát ez a kapitalizmus szolgálatában képtelenség. A kapitalizmus ugyanis droidokban érdekelt. Tudatlan, arctalan embertömegekben. Istentelen fogyasztókban. A civilizált majomemberekben. És nem szellemileg emelkedett lelkekben.
